I think I thought I saw you try

Kép/picture: Marcello Cassanelli

She wanted him to come on that trip with her. Of course he knew, she's tried to convince him many times, either directly, or in sneaky ways, sending him pictures and music, as she always did. Of course he knew, he had to come up with an excuse about his fear of tropical diseases while they both knew that she wasn't going to the tropics. Just to the other end of the world.

Still, she wanted to see the oceans with him, both of them. She wanted to be there when he first experiences landing on that continent, she wanted to see his face when he understands the world is the same everywhere, it's just a little different everywhere. She wanted to share that weird driving on the wrong side experience with him, she wanted to sit on his left watching him focus on fuel efficiency.

She wanted to see how the February summer confuses him, but then also how it relaxes him. She wanted to watch him progress from clean-shaved, tight-muscled, wrinkly-faced to laid-back, ticklish, suntanned, dirty-footed. She wanted to see him without that mask. The mask she's seen crack a few times, but she never saw him deciding to take it off completely. Why she thought two oceans and a few penguins will suddenly make him feel comfortable with who he was, with who she was, with who they were together, is a mystery. Hope was her middle name.

Maybe she thought it would help him realize that this was a lot of work for her too. A lot of effort to knock peepholes in her walls, to lower the bridge and lift the fences. That it wasn't about the make up, not just the swimsuit, not just her morning face. It was her almost crying when they stop for lunch at some unreal little village right on the Indian shore, because she hasn't seen her sister's children since December; it was her getting mad and not talking to him for the rest of the afternoon because he said the seagulls weren't funny. It was her nagging him to get himself together and go to Table Mountain already, and it was her hating him all the way up for making her suffer through such a climb.

She also thought he wanted to try, too. Maybe it was just a little too far, maybe she was asking too much, too much of his time, too big a leap of faith, too obvious a commitment. She had a tendency to do that. Why would she ask for Paris? They would always have Paris, everybody will always have Paris.

She was hopeful, naive, loving him blind, yes.

And for the right reasons, all of this. He understood her fears, even if he thought they were utterly silly. He would listen to her endless debates with herself and not tell her what she wanted to hear. All those tacky unoriginal things people say: making her feel special, making her believe she's good enough. Making her want to become even better, braver, to prove that there is no other one like her. Prove it to herself, most of all.

Better or braver, but certainly no less stubborn. Hurt she may have been, but didn't ditch her plans. She went all the way, two oceans, end of the world, without him. To see if she can, to show that she can. That no broken heart can ever hold her back.

And there, in the fierce wind that brought the salty taste of the water, she understood. His work was done. Being with him, and being without him made her realize, that nothing, not even a broken heart can hold her back. That she had to give up the safety net she loved having so much. That she would have to put back that red dress on and keep walking through the deserts and crowded markets, big cities and empty countrysides. Because she has to keep looking for the right curve.  

*                   *                   *                   *                   *                   *                   *                   *                   *                   

Szerette volna, ha a fiú vele tart. Próbálta meggyőzni, olykor egyenesen, máskor kerülőutakon, zenével, képekkel, ahogyan máskor is. Tudta a fiú, mire megy ki a játék, elő is állt valami gyenge kifogással trópusi betegségekről, miközben mindketten tudták, a lány nem a trópusokra készül. Csak a világ másik végére.

Mégis, szerette volna vele nézni az óceánt. Mind a kettőt. Szeretett volna ott lenni, amikor a fiú először landon azon a másik földrészen, szerette volna nézni az arcát, amikor megérti, a világ egészen hasonló mindenhol, csak egy kicsit más is mindenhol. Szerette volna megosztani vele a másik oldalon való vezetés fura élményét; szeretett volna a balján ülni és csendesen mosolyogva hallgatni, hogyan lehet a legalacsonyabb fogyasztást elérni.

Szerette volna látni, hogyan zavarja össze a februári nyár a fiút, és azt is, hogyan kapcsolja ki. Szerette volna végignézni, ahogyan az a frissen borotvált, feszes, gonderhelt kedves lazává, csiklandóssá, napbarnítottá alakul. Szerette volna végre álarc nélkül látni. Az álarc nélkül, melyet látott ugyan néhányszor megrepedni, de amelyet a fiú sosem dobott el teljesen. Hogy miért gondolta, hogy két óceán és néhány pingvin majd eléri, hogy elfogadja magát, a lányt, kettőjüket így együtt, már sosem derül ki. Reménykedett, ahogy mindig.

Talán azt gondolta, a februári nyárban majd a fiú is megérti, ez neki is erőfeszítés. Hogy az ő falait sem egyszerű lebontan. És nemcsak az a nagy dolog, hogy bikini, hogy reggeli gyűrött arc, smink nélkül. Hanem az is, hogy majdnem elsírja magát a parti kis faluban, ahol megállnak ebédelni, mert december óta nem látta a húga gyerekeit. Meg az is, hogy megharagszik és egész délután duzzog, mert a fiú azt mondta, a sirályok nem viccesek. Meg az is, hogy nyaggatja a fiút, szedje már össze magát és menjenek hegyet mászni, és aztán egész úton fölfelé utálja, a mászást is meg őt is.

És azt is gondolta, a fiú is szeretné mindezt, legalább megpróbálni. Talán túl messzire akart menni, túl sokat kért, túl sokat az idejéből, túl nagy ígéreteket, mindent egyszerre. Ez gyakran előfordult vele. Nem értette, miért elégedne meg Párizssal, Párizs elérhető, mindig ott lesz, az ő Bakonyuk.

Bizakodott, naivan, szerette bolondulásig, igen.

És nem ok nélkül. A fiú megértette a félelmeit, még ha csacsiságnak is tartotta őket. Meghallgatta végtelen monológjait, és nem zárta őket rövidre azzal, hogy azt mondta, amit a lány hallani akart. Minden lányregényből kölcsönzött közhelyet megbízhatóan szállított: különlegesnek érezte magát mellette, és, ami még fontosabb, elégnek. Ösztönözte őt, mellette, miatta jobb, bátrabb akart lenni, bizonyítani akarta, nincs hozzá hasonló. Ezt persze ő maga hitte el legkevésbé.

Bátrabb és jobb akart lenni, de kevésbé önfejű, az azért nem. Hiába fájt nagyon, a terveit nem adta fel. Ment, messzire, a világ végére, két óceánon túl, a fiú nélkül. Hogy kiderüljön, hogy bizonyítsa, képes rá. Hogy egy összetört szív nem akadály.

Aztán ott, a világ végén, a sós víz ízét hordó szélben, mintha megértette volna. Hogy a fiú megtette, amit megtehetett. Miatta, mellette, nélküle értette meg, még egy összetört szív sem lehet akadály. Hogy bármennyire fontos is volt, most már védőháló nélkül is menni fog. Hogy bizony ideje újra belebújni abba a piros ruhába, és menni tovább, át sivatagon és zsúfolt piacon, városokon és végtelen rónákon. Elég lesz mindig négy liter.

Cut the cord

Kép/Picture: Marcello Cassanelli

Péntek volt, december, hajnali négy. Senki nem tudta, elindul-e a repülő, a pletykák szerint ez volt a társaság utolsó járata. A reptér a semmi közepén volt, a transzferbuszon hangosan szólt a sramli, az egyetlen éjjel-nappal nyitvatartó pékség/kávézó dolgozói személyes sértésnek vették, hogy egyesek a hajnali gépre várnak.

A lány minden korai órát személyes sértésként élt meg, a hajnali négyre nem volt mentség. Gyűrött volt, kócos, zavart. Nem értette, miért úszik fényárban a csarnok, hogyan tudnak egyesek (látszólag) tartalmas beszégetést folytatni, mikor ő a szendvicset és a vizet is a mutogatós-hunyorgatós módszerrel szerezte meg a morcos pultoslánytól. Az asztalok fölé függesztett tévét bámulta, ez szerencsére nem követelt különösebb (semmiféle) szellemi erőfeszítést, a videoklipek elég audiovizuális ingerrel szolgáltak, és csak a rövid távú figyelmet célozták meg.

A fiú ezt mulatságosnak találta. Vagy koránkelő típus volt, vagy csak könnyebben alkalmazkodott. Vagy volt már gyakorlata az élet által időnként előrántott váratlan, szürreális helyzetek megélésében. Szerette figyelni az ismeretlen tömegeket, szerette, ahogy idővel ismerőssé váltak, ahogy megszokott, bejáratott koreográfiák mentén mozogtak a mesterséges fényben. Udvarolt kicsit a morcos pultoslánynak, aki nem hatódott meg sem a nyelvi választékosságtól, sem a barátságos mosolytól, aztán leült a kávéjával.

Bámulta kicsit a az asztalok fölé függesztett tévét, különösebben nem zaklatták fel a rövid távú figyelmet megcélzó audiovizuális ingerek, egészen addig, amíg a tollas kabátos csávó sivatagos klipje fel nem bukkant. Akkor kicsúszott a száján: „Fú, ezt nagyon unom már, agyonjátszották”.

A lány felnézett a szendvicséből. Vagy le, a tévéről. „Nekem fel sem tűnt.”

A beszállásig már nem nagyon szóltak egymáshoz, az utat végigaludták, érkezéskor mindkettőjüket várta a család, átlagos, kialvatlan, hosszú téli napnak néztek elébe.

Akkor még nem tudták, hogy ez az átlagos, kialvatlan, hosszú téli nap évekig visszaköszön majd, a reptéri kávé illatával, a mesterséges fények erőszakosságával, az ismeretlen tömegek megszokott, monoton háttérzajával, akárhányszor csak meghallják a tollas kabátos csávó sivatagos klipjének nyitó akkordjait.

*          *          *          *          *           *          *          *          *          *          *          *          *          *          *         *          

It was a Friday, December, 4 in the morning. Nobody knew for sure whether the plane would take off; rumour had it that was the company's last flight. The airport was in the middle of nowhere, the shuttle driver played German Schlager music on full blast, the staff of the only open café were personally offended by the fact that some people wait for the firts morning flight.

The girl was personally offended by the early hours in general, 4 am was not defendable. Her face was wrinkly, her hair messy, her thoughts confused. She couldn't understand the bright lights of the hall, how other people can have seemingly coherent conversations when she bougth her sandwich and water from the grumpy girl using the pointing-smirking method. She was staring at the tv hanging from above the tables. Luckily, this didn't require much of an intellectual effort, the music videos gave enough audiovisual stimuli but only targeted short term attention.

The boy found this amusing. Either he was a morning type, or adapted easier. Or had acquired some experience in handling unexpected, surreal situations presented by life. He enjoyed watching the unknown crowds, observing how they gradually become familiar, how they move along the same usual patterns in the artificial light. He tried to joke with the grumpy girl in the café, who wasn't particularly touched neither by his linguistic skills nor his friendly smile, and then sat down with his coffee.

He watched the tv above the tables for a bit, not being too interested in the audiovisuals targeting the short term attention, until the music video of the guy in the desert with his feathery jacket came along. Then he suddenly said: “wow I am so tired of this, it's been overplayed”.

The girl looked up from her sandwich. Or down, from the tv. “I haven't noticed”.

They didn't really talk more until boarding, slept through most of the flight, and at the arrivals were both picked up by their respective families. It was going to be a long, average, sleep-deprived winter day.

Little did they know that for years, they will stumble over the memory of this long, average, sleep-deprived winter day, with the smell of the airport coffee, the violence of the artificial lights, the monotone background noise of the unknown crowds, just about every time they hear the opening chords of that video, from the guy in the desert with his feathery jacket.  

And Hollywood will listen

Picture appears courtesy of http://www.badkittiesbegood.com/

Sometimes the naysayers help you pull it through. Sometimes John of England's “You can't do THAT” is the proverbial last straw. You already knew you were going to do exactly that. The girls didn't send you those fabulous heels for you to bail out because somebody said you can't or shouldn't.

Sometimes the quiet, confident support of a wise man can go a long way. Sometimes the Doctor's “you will be fine” makes you take a deep breath. And the staff car. He said you can do it, now you can't let him down.

Sometimes the caring, quiet disbelief coming from people who wish the best for you feeds a growing determination to show them they shouldn't have been so sceptical. This is the mild, non-angry version of “watch me”.

Because there is an angry version of it. When the disbelief is neither caring nor quiet. Sometimes somebody laughs in your face and tells you “come on, you're not gonna make it. It's written all over you” That's when you feel like adding a few not very ladylike expressions to accompany “watch me”.

Sometimes a very simple “I always knew you would manage” just fills your heart with gratitude. They never tried telling you what to do or not to do, and never for a split second made you feel you shouldn't do what you thought was necessary. Even when everybody else considered it crazy. They probably did think that too. Except, they also knew to what extent you are crazy yourself, and did the maths. And knew you would manage.

Sometimes those who treat any turn of events and the situations they lead to as “normal” are the best people to have around. Actually, not only sometimes. It's always rewarding to have people who don't question your choices in life but accept them. Ok, they disapprove of the men you choose and make fun of your taste in music, and probably have a well-defined idea of what would be beneficial for you, but they know better. They know that you will have to figure it out for yourself, and the best they can do is be there when you do. And for them, it's always a when, never an if. You know, they send you the heels for when you have crossed the fields and hills and mountains, and arrived to Santiago.

Milk and toast and honey

„A Superbowl bulin, ott találkoztunk először. Mikor rárepült a sajtos-sonkás mártogatósomra, aztán csak annyit mondott „Látom, szeretsz főzni”, és ment a cicalányokkal izzadó focistákat nézni. Én meg álltam ott fél percig, hogy most akkor le lettem-e kövérezve, vagy mi.”
„Jaj hát tudod hogy volt. Ott áll a lány, és azzal nyit, hogy „szerintem én ismerlek”. Aztán mikor azt mondom neki, hogy isteni amit főzött, sarkon fordul, és egész este az Ausztrál Open-ről vitatkozik a francia csávókkal a konyhában.”


„Jó, hát a lángosom eléggé bejött neki. Vagy nem is tudom… nem is tudom hogy került oda, valakinek az olajszagú konyhájába, ahol könyékig tésztásan és fokhagymaszagúan néztem, ahogy tolja be egyiket a másik után, és tejfölös az orra.”
„Az a lángos, hallod, az életemet mentette meg. Másnapos voltam, mint egy ló, hónapok óta szürke tél volt, élni se volt kedvem, nemhogy főzni. Asszem elég tapló voltam, annyit morogtam teli szájjal, hogy „ez király”. A kezembe nyomott egy szalvétát, és ott hagyott a konyhában.”


„Igen, én kb akkor eldöntöttem, hogy nekem ez jó lesz, amikor sírva röhögtünk azon, hogy a rénszarvas alakú pogácsáknak eltörött a lába.”
„A pogácsánál kicsit elbizonytalanodtam. Hülye, nem a gyomorrontástól féltem, addigra már végigettem a titkos családi receptek felét, csak… ott állt kócosan, körülötte négy gyerek szaggatta a tésztát, én meg nem tudtam eldönteni, hogy ez a lány most szándékosan nem is próbálja a klasszikus jó nőt hozni, vagy pont arra játszik, vegyem már észre, hogy ő mennyire elsőrangú családanya-alapanyag, és lépjek a tettek mezejére. […] Mit csináltam volna, megettem öt törött lábú rénszarvast.”


„A töltött fánk fölött törtek rám a kérdőjelek, egy egész sereg. Hazamentünk Szegedre, vasárnap volt, fényes május, persze hogy elsétáltunk az Áfonyába. Lelkesen magyaráztam az elméletemet a töltött fánkról és előállításának érzelmi/mentális hátteréről (mely szerint aki először összerakta ezt a kívül képviselőfánkból, belül csokipudingból álló, vaníliaszósszal leöntött, tört mogyoróval és barackkal gazdagított ízorgiát, az nagyon, nagyon szét lehetett csúszva), amikor észrevettem, hogy néz. Ahogy még sose. Egészen biztos voltam benne, hogy most vége van. Hogy hirtelen rájött, nem cukiságból vagyok lökött, hanem én tényleg gondolkodom ilyesmiken; hogy eldöntötte, tök ciki, hogy megkergetem a galambokat a városban, hogy visítok a hullámvasúton, hogy minden játszóteret ki kell próbálnom, hogy a fagylaltszínűre berendezett lakásom farsangi álarcokkal, kalózzászlókkal és szívecske alakú párnákkal van tele, hogy az átvonuló felhőkben dinoszauruszt, madártejet, mérges kisgyereket látok. Napokig vártam az elbocsátó szép üzenetet, de végül semmi nem történt.”
„Tudod, hogy én nem hiszek ezekben A Nagy Pillanatokban, de ha tényleg választanom kéne egyet, amikor sok minden eldőlt, azt a május délutánt választanám, az újszegedi cukrászdában. Mindig tudtam, hogy egy kicsit dilis, és a töltött fánkról tartott kiselőadása ezt csak megerősítette, de… nem tudom, volt valami egészen szívmelengető az egészben; hogy mennyire szereti Szegedet, hogy mennyire fontos neki tartozni valahova, hogy mennyit pörög azon, mit éreznek és gondolnak mások… […] Nem, azon már régen túl voltunk, hogy jó-e nekem vele, de akkor gondoltam arra először, hogy talán én ezt szeretném a következő 40 évre. […] Dehogynem! Ijesztő volt még a gondolata is, nem akartam nyálasra váltani, meg nem is voltam biztos benne, hogy még másnap is ezt fogom gondolni, féltem, hogy mit szólna, úgyhogy csak ültem ott kukán, és néztem, ahogy eszi a töltött fánkot.”


„Jó, hát néha cirkuszoltunk. Temperamentumos népek vagyunk, na. Egyébként bármikor inkább választom a fél óra ordítozást, mint azt a két napot… igen, a kerti parti után. Az volt, hogy sótlan lett a marhapörkölt, én meg megjegyeztem, hogy hát ez a szakács igazán nem szerelmes. Egy árva szó nélkül kisétált, szerintem a fakanál a kezében volt, otthagyott a sótlan marhapörkölttel meg a részeg németekkel a kertben, és csak azt hallottam, mint rossz filmekben, hogy csikorog a gumi, ahogy végighajt az utcán. Na akkor ott ültem két napig a lépcsőn, a láncdohányos szomszéd bácsi meg is kérdezte, nagy-e a baj. Nagy hát, a kedvesem úgy porzott el, hogy szerintem sose látom többet. […] Nem tudom. Mindig azt mondta, majd ha nagyon leszünk, elmeséli. Én meg, tudod… megértésből doktoráltam.”
„Á, a szalonnasütős-pörköltborogatós buli semmi nem volt! Kicsit berágtam, mert kritizálta a főztömet, és gondoltam, a reggel nyolcas duzzogós rizottófőzésekért cserébe ennyi jár. […] Semmi, a világ legjobb vadasával várt, csak azt nem értem, mikor volt ideje megfőzni, mert a szomszéd másnap a reggeli kukázáskor átjött, és csendesen megjegyezte ’tudja, hogy a kislány a lépcsőn várta két nap… ugyanabban a ruhában?’”


„A mákos guba, az volt a vége. Korán jött a tél, tudod, hogy viselem a hideg, szürke, nyúlós időt… nehezen. Medve szeretnék olyankor lenni, ki se mozdulni a takaró alól, meg a kedvesem karjából. Csak hát a kedvesem a jelek szerint nem medve, vagy nem akart elkötelezett medve lenni, és kínlódás volt otthon tartani. Azért is húzgáltam a mákos gubának álcázott mézesmadzagot az orra előtt, mert tudtam, hogy annak nehezen tud ellenállni. Azzal mégse állhattam elé, hogy „ne menj sehova, szépen kérlek, csak ülj itt a kanapén és nézd a tévét amíg én vasalok, és szeress egy kicsit jobban, mert attól félek, nem éljük túl ezt a telet…” Rárepült az ajánlatra egyből, olyan még nem volt, hogy ne kellett volna neki, amit sütöttem (nem is értem, hogy nem hízott meg mellettem). Csak aztán nem ért ide másnap délutánig. Addigra már elképzeltem mindent, és mindennek az ellenkezőjét, úgyhogy amikor végül beállított, csak kisétáltam a konyhába, kivettem a jénait a hűtőből, és levágtam a kőre. Gyönyörű kép volt, csak ilyenekért megérné többet drámázni… csúsztak a mákos kiflik szanaszét az üvegszilánkok között… utána élmény volt a mézes trutyit feltakarítani, de akkor már mindegy volt.”
„Fogalmam sincs! Szoktunk látványos jeleneteket rendezni, de az a konyhakövön csattanó üvegtál, a felfröccsenő mákos töltelékkel, az valami egészen szürreális volt. Meg is értettem egyből, hogy nem kellett volna kétnapos HIMYM maratonra bezárkózni a lakásomba, hátha attól elmúlik a tél, de akkor már mindegy volt.”


„Áthívtam a szomszédokat húsvétra, az idén én vagyok a soros. Hát most majd csinálom egyedül. Náluk egyébként sem szokás ilyenkor se a nagy kajálás, se a családi összejövetel, egyedül lennének különben, így meg legalább esznek egy jót. […] Igen, tudom. Majd azt válaszolom, hogy a kedvesem valahol máshol tömi befele a sonkát…”
„Hoztam tormát otthonról, direkt a húsvéti sonkához. Szerinted ha beállítok vele, amikor a szomszédokat vendégeli, hozzámvágja?”





*          *          *          *          *          *         *           *          *          *          *          *          *          *     


“No, we first met at that Superbowl-party. Yeah, the one where he was sneaking around my ham and cheese dip, and then said ”I see, you like cooking” and then spent the rest of the evening with the pretty girls watching sweaty football players, while I was standing there, wondering if I just got called fat.”
“Oh you know how it was. The girl is standing there and the first thing she says ’I think I know you‘. Then when I tell her that what she cooked tastes divine, she turns around and goes to the kitchen to discuss the Australian Open with the French dudes all night long.”

“Ok fine, he kinda liked my lángos. Or I don’t know… I’m not even sure how he ended up there, in somebody’s kitchen, where I, covered with dough and smelling of garlic, was watching him devour one lángos after the other, and noticing he has cream on his nose.”
“Oh dear, that lángos, it saved my life. I was hungover like no other, it’d been winter for way too long, I had no courage to live, let alone to cook. I think I was a little rude, I just mumbled, with my mouth full ‘this is great!’. She gave me a napkin and left me in the kitchen.”

“Yes, I think I decided that it’s going to be good for me when we were hysterically laughing over the reindeer-shaped pogácsas with broken legs.”
“Now the pogácsa thing got me worried. Nooo, not worried of food poisoning… I've been through half of the secret family recipes by then… but… she stood there, with her messy hair, four children around her making the dough, and I couldn't decide whether this girl is really not trying to bring the „hot chick” style on purpose, or is she trying to show me how great a housewife she would make so I take action… […] What do you think I did, I ate five reindeer.”

“The profiterole, that one made me doubt, and seriously. We went home to Szeged, it was a sunny May afternoon, Sunday, of course we went to _that_ café. I was all enthusiastic explaining him my groundbreaking theory of the profiterole and the mental and emotional background of its producing (come on, whoever came up with this thing, puffy pastry filled with chocolate pudding, swimming in vanilla sauce, topped with hazelnuts and peach, must have been really, really messed up), when I noticed he’s staring at me. Like never before. I was dead sure it was over. That he finally realized I’m not being silly to be cute, but I do actually wonder about all those things; that he decided it’s in fact embarrassing that I chase the pigeons downtown, that I scream on the rollercoaster, that I have to try out each and every playground, that my flat is decorated with ice cream colours and carnival masks, pirate flags and heart-shaped pillows; that I see dinousaurs, îles flottantes and grumpy kids in the shapes of the clouds. I was waiting for his goodbye-note for days, but it never came.”
“You know I don’t believe in The Big Moments, but if I really had to choose one, I’d go for that May afternoon, in the café in Szeged. I mean, I’ve always known she was a little crazy, and her whole lecture on the profiterole just confirmed this, but… I don’ know… there was something really touching in it; the way she loves Szeged, how desperately she wants to belong, how much she worries about what others feel and think… […] The question, for a long time by then, hasn't been whether it’s good for me to be with her, but that was the first time I thought I may want this for the next 40 years. […] Of course it was scary like hell! Even the thought of it! I didn't want to go sloppy, and I wasn't sure I would think the same way the next day, so I just sat there watching her eating profiterole.”

“Well, yeah, we put up a scene time and again. We’re tempered people, OK? And, by the way, I’d always choose half an hour of yelling over those two days… yep, after the garden party. Thing is, the beef stew was a little un-salty, and I jokingly mentioned that this cook is really not in love. He stood up without as much of a word, with the cooking spoon still in his hand, left me in the garden with the un-salty stew and the drunken Germans, and all I heard was the tires squeaking on the street, like in bad movies. I sat on the front stairs for two days then; the chain-smoker neighbour even asked me if something was wrong. Of course something was wrong, my boy left and I’m not sure I’m ever gonna see him again. […] I don’t know. He always said he’d tell me when we grow up. And me, you know… I have a PhD in understanding.”
“Nooo, that barbeque/screw this stew party was really not that bad. I got a little mad because she was criticizing my cooking, and I thought that’s only fair after all those grumpy pouty 8am risottos. […] Nothing, she was waiting for me with the best wild boar stew ever, I just had no idea when she had time to cook it, especially that the neighbour told me by the garbage bins the morning after: ‘you know the girl was waiting for you on the stairs for two days… in the same dress?’”

“The poppy cake, that was the end of it. Winter came early that year, and you know how I handle cold, grey, humid weather… not very well. I’d rather be a bear then, never get out of my blanket fort, and the arms of my boy. But apparently my boy wasn’t a bear, or didn’t want to be a bear with commitments as it was a pain to keep him home. That’s also why I was trying to lure him with the idea of the poppy cake, because I knew he couldn’t resist it. I couldn’t just tell him “please don’t go anywhere, pretty please, just sit here on the sofa watching TV while I iron, and love me a little more because I fear we won’t survive this winter…” Who says that, anyway? So of course he bought in, he never refused anything I would bake (I still wonder how he didn’t get fat with me). Except he didn’t arrive… until the next afternoon. By then, I imagined everything, and the opposite of everything. So when he finally got in, I walked to the kitchen, got the dish out of the fridge and smashed it to the tile floor. It was very strong visuals, it would have been worth to fight more just fore pictures like that… poppy and French toast mixed with shambles of glass… it was quite an experience to clean up all that sticky mess afterwards, but by then it was all indifferent.”
“I have no idea!! We did have a few spectacular scenes, yes, but that glass dish smashed on the tiles, with the poppy all over, now that was surreal. I got the message immediately: I shouldn’t have locked myself in my flat for two days to watch HIMYM back to back, wishing winter would go away then… but then it was all done.”

“I invited the neighbours over for Easter; it’s my turn this year. Well, I’m gonna do it solo this time. They don’t have this habit of over-eating for this feast anyway, no family gathering, they would be alone otherwise, this way at least they eat well. […] Yeah, I know. I’ll tell them then that my boy is munching on Easter ham somewhere else.”

“I brought horseradish from home, especially for Easter. If I show up when she’s having the neighbours over, do you think she’ll kick me out?”

To more than I can be

Szent Jakab közhelyes igazságokra tanított, melyeket vagy hallottam már számtalanszor, vagy nem akartam tudni egyáltalán.

Hogy vannak idők, mikor menni kell.

Hogy ha szomjas vagyok, hát inni kell, és ha éhes vagyok, enni. Hogy néha akkor is enni kell, ha nem vagyok éhes.

Hogy mások vagyunk, mindannyian. Egy picit. De közben annyira hasonlók is vagyunk, mind, egy kicsit másképp.

Hogy vannak helyek és idők, ahol és amikor az emberek jók. Hogy elhinni, az emberek jók, azt is jelenti, védtelen vagy. Hogy védtelennek lenni talán nem jó, de fontos.

Hogy mindenki egy kicsit igazabb, nemcsak valódibb, ha naponta 25 km-t sétál, házával a hátán. Mert szerepet játszani kimerítőbb, mint a végtelen mesetán gyalogolni órákig, anélkül, hogy a táj változna, hogy emberi élet bármilyen jele felbukkanna a látóhatáron. 

Hogy nem kell mindig tudni, mit is akarok és merre tartok. Hogy egyértelműbb célom, mint a székesegyház Santiagóban, talán sosem volt még. Hogy az egyértelmű célok végtelenül kétségbeejtők tudnak lenni, amikor megvalósulnak, és hirtelen nincs tovább.

Hogy igenis alkalom szüli a barátot, abban a kegyelmi pillanatban, amikor egymásra csodálkoznak ketten, hogy „jé, te is?”, és hogy az alkalom szülte barátságok fontosságát nem az idő- vagy térbeli távolság határozza meg.

Hogy néhány dolgon csak úgy lehet felülemelkedni, ha egy-két hegyet megmászom közben. Hogy akármilyen messzire szaladhatok, magam elől úgysincs hova bújni. Hogy megválni is csak attól fogok tudni, amiről már magam sem tudom, miért cipelem.

Hogy meg kell tanulni kidobálni a homokzsákokat, ha már csak visszahúznak, igen. De nincs rá recept, versenyszabály, előírás, hogy mikor, hol, hogyan. Megbocsátásnak, feloldozásnak, megbékélésnek mind megvan a maga ideje. Ha nem a Cruz de Ferro mellett napkeltekor, hát félúton Ventas és Ribadiso között.

Hogy elengedni, menni hagyni azért olyan nehéz, mert az üresség, ami utána jön, ijesztő, ismeretlen, azt a követ ott gyomortájékon meg már annyira megszoktam, hogy el sem merem képzelni, mihez kezdek majd nélküle.

Hogy másokat csodálni, tisztelni mindig könnyebb, mint a tükörnek bevallani, hogy ez szép munka volt. Pedig ugyanannak a tükörnek könnyebb volt bevallani, hogy félek, mint másoknak lett volna.

Hogy bizonyítani csak magamnak kell; hogy aki ismer, erősnek hisz; hogy talán igazuk van, és talán nekem is ezt kéne hinnem.

Szent Jakab semmi újat nem tanított. Csak megmutatta, ugyanolyan helyzetekre mindig ugyanúgy reagálok.

Hogy folyton arról álmodom, hogy valaki kézen fog és mutatja az utat, de közben hevesen gyűlölöm, ha valaki megpróbálja megmondani, mit is csináljak.

Hogy annyira kíváncsi és ihletre éhes vagyok, hogy amikor valaki elég magabiztosan sétál be, azonnal egyetértek mindennel, amiről pedig nem is próbált meggyőzni.

Hogy mások terveit követve, mások álmait álmodva végül mindig csapdába sétálok, olyanba, melyről egyikünk sem tudhatta, csapda, de ettől még ugyanúgy fáj, ha nem a szívem, hát a térdem.

Hogy az út végén sem fog A Nagy Válasz díszcsomagolásban várni. Hogy ha minden jól megy, addigra azt is elfelejtem, mi volt a kérdés.

Tudtam én ezt már mind. Azt is, hogy az úton sosem vagyok egyedül.

*          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *         *        

Saint James only taught me obvious truths, things I’ve heard million times before or I didn’t want to know at all.

That there are times when one needs to go.

That I need to drink when thirsty, to eat when hungry. Sometimes even when not hungry.

That we are all different, a little bit. But we are also very similar, all, in different ways.

That there are times and places when and where people are good. That believing that people are good makes you vulnerable. That being vulnerable may not always be good, but sometimes it is necessary.

That everybody is a little more real when walking 25 km a day with their home on their back. Because pretending is more tiring than walking hour after hour on the endless meseta without seeing any sign of human civilization.

That I don’t always need to know where I’m going and what I want. That I have probably never had more clear of a goal than the cathedral in Santiago. That clear goals can be incredibly unsettling when you reach them and suddenly have nothing to aim for any more.

That friendships are indeed born out of coincidence, in that moment of grace when two look at each other in genuine surprise: “you too?”; and that the importance of those friendships born out of coincidence is not measured by time or distance.

That the process of rising above sometimes has to be very literal, and I have to climb a few mountains for that.

That I can run to the end of the world, I cannot hide from myself. That the only things I can leave behind are the ones I don’t remember why I’m still carrying.

That dead weight needs to be dropped off, yes. But there is no rule or recipe on when, where, how.  There is time for forgiveness, for absolution, for peace. If it’s not by the Cruz de Ferro, it can still be halfway between Ventas and Ribadiso.

That letting go is so very difficult because the void that comes after is scarily unknown; the stone is the stomach is something so familiar it’s disturbing to imagine what I would do without.

That it’s always easier to admire and respect others than to admit to the mirror that it was a job well done. Even though it was a lot easier to admit to that same mirror that I am worried.

That I only have to prove anything to myself; those who know me believe I’m strong; that maybe they are right and I should start believing that too.

Saint James didn’t teach me anything new. He just showed me that in similar situations I always react the same way.

That time and again I’m longing for somebody to take me by the hand and lead me where I want to go, but at the same time I hate being told what I should be doing.

That I’m so hungry for inspiration that when somebody comes with it, I immediately buy in to whatever idea they are not even trying to sell.

That following somebody else’s plans, dreaming somebody else’s dream always leads me to a trap. That it doesn’t matter that none of us knew it was going to be a trap, it just hurts all the same, if not the heart then the knee.

That The Big Answer will not be waiting for me at the end of the road. That if all goes well, by then I will not remember what the question was.

I knew this all already. I knew I never walk alone.

The things that we lost at the end

kép: LepiArt

Azt hitted, azért hagytalak el, mert nem voltál elég jó. Azt hitted, játszottam csak, és rossz vége lett. Azt hitted, észre sem veszem, amikor minden egész eltörik; azt hitted, csak úgy elsétálok.

Arra sosem gondoltál, jobban hiszek benned, mint te saját magadban. Hogy tudtam, amit te csak most kezdesz érteni, hogy acélból vagy, igazán. Hogy ha akarnálak, se tudnálak összetörni, hogy a széthulló darabokat a helyükre illeszted végül. Nélkülem.

Éppen ezért kellett elmennem. Hogy lásd, mindent megtehetsz, nélkülem is. Hogy hited ne csak bennem, magadban is legyen.

Most még azt hiszed, nekem bizonyítasz. Nekem akarod megmutatni, át tudod szelni Európát, te, az autó, meg a bolond GPS. Hogy megmászod a svájci Alpokat, egyedül, hogy megmutasd.

Azt hiszed, miattam ugrasz fejest öt nap-három ország-két fesztivál túrákba? Hogy miattam, nekem sütöd a túrós rétest, főzöd a nagyapám kávéját? Kicsi, azt az éttermet meg akartad nyitni, mióta ismerlek. Ha most dacból, haragból, keserűségből végül tényleg megteszed, nem miattam, nem értem lesz. Éppen csak eljött az ideje. És ha mégsem étterem, hanem óvoda lesz belőle, annak sem a három okos és szép gyermek lesz az oka, kiket sosem terveztünk. Mindketten tudjuk, meg fogod írni azt a regényt. De én azt is tudom, nem rólam. Nem nekem, nem értem.

Lassan te is rájössz, azért nem kérem, bocsáss meg, mert igazán nem is haragszol. Nem vallanád még be, de titokban elégedett vagy azzal, amivé – szerinted – miattam lettél. Tudjuk mindketten, nincs már messze a nap, amikor büszke leszel arra, akivé nélkülem nőttél. Akkor már nem fog fájni, hogy nem szerettelek eléggé.

*     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *    

You thought I left you because you weren’t good enough. You thought I was just playing and it ended badly. You thought I wouldn’t notice when it all falls apart; you thought I would simply walk away.

It never crossed your mind that I may believe in you more than you do. That I knew what you only start to understand now: that you are made of steel, for real. That I couldn’t break you, even if I wanted to; that you will put the fallen pieces back together, without me.

This is why I had to leave. For you to see, you can do anything, without me. For you to have faith not only in me, but in yourself.

You still think you’re proving it to me. You want to show me that you can cross Europe, alone with your little car and silly GPS. That you can climb the Swiss Alps, alone; to show me.

You think you’re jumping into sudden five days-three countries-two festivals trips? That you bake the cheesecake; make Grandpa’s coffee for me? Love, you wanted to open that restaurant since I met you. If you do it now, out of anger or bitterness, it won’t will for me. It will happen because it’s time. And if it won’t be a restaurant but a kindergarten, still, it won’t be for the three beautiful _and_ smart kids we never planned to have. We both know you’ll write that novel. But I also know it won’t be about me. Neither for me.

Slowly, you’re starting to see, I'm not asking  you to forgive me because you’re really not angry. You wouldn’t admit it just yet, but secretly you’re content with who you’ve become, even if you think it was because of me. You know that one day you will be proud of the person you’ve grown to be without me. That day is not far. That day it won’t hurt any more that I didn’t love you enough.

The blame. On you.

It’s your fault, all yours. You made me fall and then left me to deal with the pain. You made me feel safe and now I’m all alone to face my insecurities. You showed me how everything could be so easy and it’s suddenly so heavy to get through a simple day. You made me see the joy in unexpected times and places and now I can’t find it anymore anywhere I know it used to be. You said “for us it’s never been easy” and laughed about it; now I’m the one left of that ‘us’ and I don’t see anything amusing in it still not being easy. It must be your fault that I felt innocent, with you, playful, curious, and now I think I was just stupid, childish, nosy. You made me like the music that used to heal your broken heart; now there is no way in hell Linkin Park can help me. I loved that perfume that reminds me of you; now I cannot stand the very thought of it. Because of you I started not closing the blinds for the night and slept like a child no matter what; now I can’t find rest even in the pitch black dark. Nothing could harm me because you were my protective layer of soft and fluffy dreams, now nothing can harm me because I’m too numb to feel it.
How on Earth could it not be your fault?
If not you, then who is to blame because I let you too close and now it hurts so much? Whose fault is that I believed what you never said and was willing to give you all you never asked for? Whose mistake was that I let you tear down the walls I built around myself and now I’m vulnerable? Whose fault is that I only wanted to take care of you and got hit badly myself? Who is to blame for the idea of opening a restaurant with you that I loved so much; who is to blame because I can barely think about eating these days? Who is responsible that the picture in my head, of the father of my future children, helping them with the maths homework, looks so much like you? Whose fault is that snow, that used to make me feel the grace and love from above now is nothing more than another painful reminder that I cannot send you pictures of the snow angel I made in the backyard? And what am I going to do with all that whipped cream I stored for your coffee only?