 |
| kép: LepiArt |
Azt hitted, azért hagytalak el, mert nem voltál elég jó. Azt
hitted, játszottam csak, és rossz vége lett. Azt hitted, észre sem veszem,
amikor minden egész eltörik; azt hitted, csak úgy elsétálok.
Arra sosem gondoltál, jobban hiszek benned, mint te saját
magadban. Hogy tudtam, amit te csak most kezdesz érteni, hogy acélból vagy,
igazán. Hogy ha akarnálak, se tudnálak összetörni, hogy a széthulló darabokat a
helyükre illeszted végül. Nélkülem.
Éppen ezért kellett elmennem. Hogy lásd, mindent megtehetsz,
nélkülem is. Hogy hited ne csak bennem, magadban is legyen.
Most még azt hiszed, nekem bizonyítasz. Nekem akarod
megmutatni, át tudod szelni Európát, te, az autó, meg a bolond GPS. Hogy
megmászod a svájci Alpokat, egyedül, hogy megmutasd.
Azt hiszed, miattam ugrasz fejest öt nap-három ország-két fesztivál túrákba? Hogy miattam, nekem sütöd a túrós rétest, főzöd a
nagyapám kávéját? Kicsi, azt az éttermet meg akartad nyitni, mióta ismerlek. Ha
most dacból, haragból, keserűségből végül tényleg megteszed, nem miattam, nem
értem lesz. Éppen csak eljött az ideje. És ha mégsem étterem, hanem óvoda lesz
belőle, annak sem a három okos és szép
gyermek lesz az oka, kiket sosem terveztünk. Mindketten tudjuk, meg fogod írni
azt a regényt. De én azt is tudom, nem rólam. Nem nekem, nem értem.
Lassan te is rájössz, azért nem kérem, bocsáss meg, mert
igazán nem is haragszol. Nem vallanád még be, de titokban elégedett vagy azzal,
amivé – szerinted – miattam lettél. Tudjuk mindketten, nincs már messze a nap,
amikor büszke leszel arra, akivé nélkülem nőttél. Akkor már nem fog fájni, hogy
nem szerettelek eléggé.
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *
You thought
I left you because you weren’t good enough. You thought I was just playing and
it ended badly. You thought I wouldn’t notice when it all falls apart; you
thought I would simply walk away.
It never
crossed your mind that I may believe in you more than you do. That
I knew what you only start to understand now: that you are made of steel, for
real. That I couldn’t break you, even if I wanted to; that you will put the
fallen pieces back together, without me.
This is why
I had to leave. For you to see, you can do anything, without me. For you to
have faith not only in me, but in yourself.
You still
think you’re proving it to me. You want to show me that you can cross Europe, alone with your little car and silly GPS. That
you can climb the Swiss Alps, alone; to show me.
You think
you’re jumping into sudden five days-three countries-two festivals trips?
That you bake the cheesecake; make Grandpa’s coffee for me? Love, you wanted to
open that restaurant since I met you. If you do it now, out of anger or
bitterness, it won’t will for me. It will happen because it’s time. And if it
won’t be a restaurant but a kindergarten, still, it won’t be for the three
beautiful _and_ smart kids we never planned to have. We both know you’ll write
that novel. But I also know it won’t be about me. Neither for me.
Slowly,
you’re starting to see, I'm not asking you to forgive me because you’re really not
angry. You wouldn’t admit it just yet, but secretly you’re content with who you’ve
become, even if you think it was because of me. You know that one day you will
be proud of the person you’ve grown to be without me. That day is not far. That
day it won’t hurt any more that I didn’t love you enough.
