This ain't a love song

No, I don’t miss you. I don’t miss how you are unable to spell correctly the simplest words but can carry out the most fascinating conversation about pretty much anything in life. I don’t miss how you are grumpier than me in the morning, and I don’t miss the way your shirt becomes wrinkly by the end of the day.

No, I don’t miss you in situations where you used to be present. I don’t miss you when I hysterically laugh over horribly translated French; I don’t miss you when I get lost in a book store and euphorically pull out one beauty after the other: “Look! They have this! And this! And and and…” only to realize you are not there anymore. I don’t miss you when I look at my Lego boat, lonely on the shelf because nobody plays with it and discusses government-less Belgium meanwhile. And no, I don’t miss you when the silly red sunglasses show up somewhere in the house (I’ve been trying to lose them but they keep coming back). Yes, the red sunglasses we bought at the market in Malaga. What a loony idea, you don’t even wear sunglasses. And I barely wear red. Although it looks good on me. No, I don’t miss that crazy afternoon either, when you wanted me to pose like a cruel ice queen and made hundreds of photos of me. I don’t miss you when I go to the forest to feel the trees’ smell; I don’t miss you when I come home and want to tell you that I’ve seen the Prime Minister climbing over a fence.

I don’t miss you in situations I’ve always wanted to share with you either. I don’t miss you when I bake something new and need inspiration (and a grateful audience). I didn’t miss you when I decided to go back to school and was both nervous and excited about it. I don’t miss you when I travel to a new place, nor when my skin feels salty from the sea; I don’t miss you in the charming North, nor in the sunny South. I don’t miss you here in the middle either. I don’t miss you at the rare moments when I suddenly feel I understand a little more of this world, and I don’t miss you when we miserably lose the pub quiz yet again.

I don’t miss you over my morning coffee; I don’t miss you when I count back the minutes till lunch. I don’t miss you when I watch the evening news with my hot chocolate either.

By the way, I bought a red hat. To go with the sunglasses.

********************************************************************************

Nem, nem hiányzol. Nem hiányzik, ahogy képtelen vagy a legegyszerűbb szavakat helyesen leírni, de elképesztően tudsz társalogni nagyjából bármiről a világon. Nem hiányzik, hogy reggel még nálam is morcosabb vagy, és nem hiányzik, ahogy estére összegyűrődik az inged.

Nem, nem hiányzol a pillanatokból, ahol azelőtt jelen voltál. Nem hiányzol, mikor hisztérikusan vihogok valami rémesen fordított francia szövegen; nem hiányzol, mikor belefeledkezem egy könyvesboltba, és örvendezve veszem le a polcról a szépségeket: „nézd, ez is megvan nekik! Meg ez is! Meg meg meg…”, hogy aztán rájöjjek, már rég nem vagy ott. Nem hiányzol, amikor a bánatos kis Legó-hajómra nézek, aki magányosan szomorkodik a polcon, mert nincs, aki játsszon vele, miközben a kormánytalan Belgiumról magyaráz. És nem, akkor sem hiányzol, amikor a vicces piros napszemüveg előkerül valahonnan (próbálom elhagyni, de mindig visszatalál). Igen, az a kis piros, amit Malagában vettünk a piacon. Micsoda zizzent ötlet volt az is, nem is hordasz napszemüveget, én meg alig veszek fel pirosat. Pedig egyébként jól áll. Nem, az a bolondos délután sem hiányzik, amikor mindenáron azt akartad, hogy kegyetlen jégkirálynőként pózoljak, és talicskányi képet csináltál rólam. Nem hiányzol akkor sem, mikor az erdőben sétálok, ahol körülvesz a fák friss zöld illata, és akkor sem, amikor hazajövök és el akarom mesélni, hogy láttam a miniszterelnököt kerítést mászni.

Azokból a pillanatokból sem hiányzol, amelyeket mindig szerettem volna megosztani veled. Nem hiányzol, mikor új receptet próbálok ki, és ihletre van szükségem (meg persze hálás közönségre). Nem hiányoztál, mikor eldöntöttem, hogy újra tanulni fogok, és olyan ideges meg izgatott voltam. Nem hiányzol, mikor új tájakat fedezek fel, amikor a bőröm sós a tengervíztől; nem hiányzol a bájos Északon, sem a fényes Délen. Nem hiányzol, itt, a kontinens közepén sem. Nem hiányzol azokban a ritka pillanatokban, amikor hirtelen úgy érzem, kicsit többet értek most a világból, és nem hiányzol akkor sem, mikor persze szánalmasan elbukjuk a kocsmakvízt megint.

Nem hiányzol a reggeli kávé mellől, nem hiányzol, mikor számolom a perceket ebédig. Nem hiányzol akkor sem, mikor a kakaómmal leülök megnézni az esti híreket.

Ui.: vettem egy piros kalapot. Hogy menjen a napszemüveghez.

Szöveg: Kaplár Kata

Kép: Bendó Zsuzsanna