Majdnem jobban szerette, ha a lány messze járt. Eleinte persze jobban hiányzott; csak a gondolattól, hogy túl három vad határon, hullámokban rohanta meg a fájó hiányérzet, de legalább nem várta folyton. Nem ült órákig a rakodópart alsó kövén, egyik cigarettáról gyújtva a másikra, reménykedve, hogy majdcsak felbukkan. Nem kapta fel a fejét minden nevetésre, mely csak kicsit is hasonlított a lányéra, nem szédült meg, ha a parfümjét valaki más viselte, nem rezzent össze minden kék autó láttán. Tudta, nem lehet a lány, hagyta hát, hogy élete békésen és eseménytelenül folydogáljon.
De ha a közelben volt, persze sosem igazán jelen, a békés és eseménytelen folydogálás állandó, nyugtalan várakozássá alakult. Pedig tudta, hiába, a lány szinte sosem jött. Ritkán ígérte meg, de akkor sem lehetett egészen biztosra venni. Nem szándékosan hanyagolta, egyszerűen csak neki nem volt olyan fontos. Igazán nem is tudta, a szépszemű fiú menyire várja. Ha tudta volna, talán bűntudatból, vagy kötelességszerűen többet telefonál, és akkor csak mondták volna az üres butaságokat egymásnak, így viszont ritkán, tervezhetetlenül, de kényszer nélkül, a maguk összevisszaságában lehettek együtt. A fiú duzzogott, a lány csak nézett rá a kék szemével „de azért szeretsz?”, aztán kinevették a világot. Vagy megváltották.
Főleg akkor talált vissza hozzá, amikor boldogtalan volt, vagy egyszerűen csak elveszett. Majdnem megnyugtató volt nem hallani róla: azt jelentette, minden rendben van. Ha borúsra fordulnak a dolgok, úgyis felbukkan majd, mint eső előtt a hangyák.
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *
He almost liked it better when she was far away. At first it was harder; just the thought of her being halfway cross the world caused him physical pain; but at least he didn’t wait. He didn’t sit by the riverside, smoking one cigarette after the other, hoping she’d suddenly show up. He didn’t turn around for every laughter that even remotely sounded like hers; he didn’t get dizzy when he smelled her perfume on somebody else; he didn’t shiver at the sight of every single blue car. He knew it couldn’t be her, so he let his life go on peacefully and eventless.
But when she was around, although never really present, his peaceful and eventless life became a permanent, restless wait. He knew it was all in vain; she barely ever appeared. She only promised very rarely to come around, and even then, he could never be sure. She didn’t neglect him on purpose, he was just not that important for her. She wasn’t really aware how much he was craving to see her. If she’d known, she maybe would have called more often, out of guilt, or misunderstood sense of duty, and then they would have just thrown empty silly clichés at each other. This way instead, although they would only be together on rare and unforeseen occasions, they could do so in their very own messy ways. He would pout for a while and she would just look at him with those blue eyes of hers, asking innocently „you still love me?”, and then they would mock the world. Or try saving it.
She would usually come back to him when she was unhappy; or maybe simply just lost. It was almost a relief not to hear from her: it meant everything was alright. If life gets hard, she’d appear just as ants do before the rain.
No comments:
Post a Comment