We get to share it

Az ébredés utáni arcokat gyűjtötte. Azokat az első pillantásokat, amikor az agy még csak próbálja feldolgozni, amit a szem lát; a „hol vagyok?” „milyen nap van?” riadt ráncait.

Kalauzként ez persze nem volt nehéz, naponta utasok sokaságát ébresztette, legtöbbször egy hangos „jó reggelt” is elég szokott lenni, de néha óvatos böködésre, alkalomadtán óvatos rázogatásra is szükség volt.

Az ébredő arcokat nem lehetett megunni. Volt, aki riadtan és elveszetten nézett, mások kismacskásan nyújtózkodtak, mielőtt átadták volna a jegyet. Egyszer egy lila kabátos hölgy megköszönte, mintha ő kérte volna az ébresztést. Néhányan zavartan elnézést kértek; egy fiatal lány azt dünnyögte, „ne mééééég”.

A Kalapos sosem aludt. Legtöbbször úgy ült, hogy a nap az arcát érje, és csukott szemmel fürdőzött a sugarak melegében - a dupla üvegen nem fújt át a szél. Jegye mindig ki volt készítve a kisasztalra, és az „Örülök, hogy látom, Kisasszony” mellé mindig biggyesztett egy kedves mosolyt is.

Egyszer együtt vártak egy csatlakozást. A Kalapos magáról mesélt.

„Tudja, sokat utazom, ráérek figyelni az embereket. Kitalálok történeteket róluk: a lila kabátos hölgy hegedűleckéket ad, és a papagája közberikácsol, ha a tanítvány hamisan játszik. A göndör hajú fiú péknek tanul, az az álma, hogy olyan krumplis kenyeret süssön, amilyet csak a nagyapja tudott. A piros szoknyás lányt minden reggel hagyja a kedvese még öt percet aludni, azért dünnyögött az előbb magának is.”

A lány felnevetett – ő is gyakran elképzelte, milyen lehet az utasok élete, amikor nem ezen a vonaton ülnek.

„De tudja, néha megijedek. Kitalálok én mindent róluk, de a nevüket se tudom. Rájuk aggatok történeteket, múltakat, életeket, és nem is tudom, miért. Szeretném ismerni őket? Szeretném, ha nem egy rakás idegennel tölteném ezt az időt? Szeretném, ha lenne bennünk valami közös?”

A lány elgondolkodva hallgatott – ez mind neki is eszébe jutott már. Aztán a Kalaposra nézett, és azt mondta:

„Szerintem van bennünk valami közös. Ez a két óra negyven perc – ilyenkor együtt vagyunk idegenek.”

 * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * 

She was collecting the waking up faces. Those first regards, when the brain is trying to process what the eyes see; the confused wrinkles of  “where am I?” and “what day is it?”.

Being a ticket controller, it wasn’t too complicated; she had to wake up lots of people every day; most of the time a louder “Good morning” was enough, but sometimes she needed some careful poking, possibly a friendly nudge.

She couldn’t get bored with the waking faces. Some looked frightened and lost; others would stretch like a cat before they handed over their tickets. Once a lady in a purple coat thanked her, as if she had asked for a wake up call. Some were embarrassed and said sorry; once a girl just mumbled “not yet pleeeease”.

Hat Man would never sleep. Most of the time he chose his seat so the sun could reach his face and would just enjoy the warmth of the rays with his eyes closed – the chilly wind couldn’t come through the double windows. His ticket was always prepared on the side, and he always accompanied his “Glad to see you, Miss” with a genuine smile.

Once they were waiting for a connecting train. Hat Man would talk about himself.

“You know, I travel a lot, I have time to observe people. I make up stories about them: the lady in the purple coat gives violin lessons, and her parrot screams if the student hits the wrong notes. The boy with the curly hair is studying to be a baker; his dream is to make potato bread like his grandfather did. The girl in the red skirt, her sweetheart always lets her sleep five more minutes in the morning, that’s why she was begging you.”

She burst out laughing; she wondered about the life of the travelers too.

Hat Man was still talking.

“But, you know, sometimes I get really scared. I make up all kind of things about them, but I don’t even know their names. I dress them up with stories, pasts, lives, and I don’t really know why. Do I wish to know them? Do I wish I didn’t have to spend all this time with a bunch of strangers? Do I wish we had something in common?”

She listened to him understandingly. All those questions have crossed her mind too. Then she said to Hat Man:

“I think we do have something in common. These two hours and forty minutes. Here we are strangers together.”

Taking a guess when the only answer is yes

Dear Sir,

It came to my knowledge recently that the position My Girl (job reference: Number 1) in your Missing Piece Department may become a permanent one.

I have been filling in for the position for a considerable amount of time now, but my understanding was that it would only be a definite duration contract. Now that it becomes a life-long assignment, I would like to apply for it.

I believe I am in possession of the essential qualifications to satisfactorily perform the required duties. However, at the time of my first assignment, I wasn’t entirely convinced that I have the dedication to take up responsibilities for decades.

I also dare to say that I know that you had your doubts too. Although you greeted me on my first day saying “I think we are a good match” and months later you introduced me to your Fun Controller Committee as “the most surprisingly suitable incumbent ever”, it was never a secret between us that my unbalanced level of commitment and your unclear expectations create a permanent challenge in our relationship.

I understand that you were reluctant to make said position a permanent one because you couldn’t clearly see its future place in your organisation. I consider it as my personal achievement that, according to the newly published post description, the incumbent is expected to become Associated Partner, Chief of the Happiness Division.

I believe that I am ready for this challenge. The success of our cooperation made me realise that there are areas related to my current tasks I never thought of discovering, but now I am ready for more responsibility. I am even willing to agree to an eventual addition of newcomers to our team. I believe that you already know I am the best candidate for this position, but should you have any doubts, Sir, please consider that, in addition to the above, I have no problems with my current remuneration.

 

Take these lies and make them true

You admired him for walking so purposefully, barefoot through strawberry fields; you never imagined how lost he felt.
You envied him for the freedom of spreading his wings and flying away; when the only thing he longed for was something to keep him on the ground.
You thought his unpredictable ways influenced his environment; his greatest fear has always been that he doesn’t make a difference.
You thought he’d leave an unfillable gap once he moves away; he feared nobody would notice his absence.
You thought he is so passionate about life; he was just afraid he wouldn’t have enough time to live it all, that’s why he rushed, moved, left constantly.
You thought he left you because he didn’t care, because he needed a new thrill at some new place.
Maybe he needs to discover new places to finally find one where he can stay, one he doesn’t want to leave? Those wings can be heavy.

************************************************************************************

Csodáltad, ahogy céltudatosan vágott át végtelen mezőkön; de sosem gondoltad, milyen elveszettnek is érezheti magát.
Irigyelted szabadságát, azt, hogy bármikor felszállhat mint szabad madár, miközben ő csak arra vágyott, valami végre tartsa a földön.
Azt hitted, kiszámíthatatlan és váratlan viselkedése üdítő hatással van környezetére, ő meg mindig úgy érezte, teljesen lényegtelen, mit és hogy csinál.
Azt hitted, fájó, betölthetetlen űrt hagy, ha már nem lesz itt, ő attól félt, észre sem veszik hiányát.
Azt hitted, szenvedély vezérli, pedig csak félt, hogy nem lesz ideje megélni mindent; ezért sietett, ment, mindig ment.
Azt hitted, azért hagyott el, mert nem számítottál, mert új kalandokra vágyott, valahol máshol.
Talán csak azért keresett mindig új, felfedezésre váró területeket, hogy végre találjon egyet, ahonnan nem kell továbbállnia, ahonnan nem akar menni. Nehezek tudnak azok a szárnyak lenni.

Kép: Bendó Zsuzsanna
Szöveg: Kaplár Kata

Leave them kids alone

Anya mindig azt mondta, neki felnőni azt jelentette, hogy rájött, nem mindenki olyan, mint ő. Mondjuk nem tudom, hogy nem vette észre – nekem mióta az eszemet tudom tök egyértelmű, hogy az emberek bizony elég különbözőek, heló. Persze lehet, hogy apa meg anya mellett, és az ő legalábbis hibbant barátaik között felnőve, ahol mindenki annyira MÁS, nem is nagyon volt esélyem azt hinni, olyan vagyok, mint a többiek. Vagy hogy a többiek olyanok, mint én.

Egész addig, míg egy kedves október délután a parkban arról beszélgettünk a többiekkel, ki hogy került ide. A ki meddig marad témát igyekeztünk kerülni, régen eldöntöttük, a jövőn ráérünk akkor agyalni, amikor megtörténik. Akkor meg már úgyis a jelen lesz. Szóval üldögéltünk ott a fal tetején, néztünk le a városra, mikor Leila megszólalt, a „hangosan gondolkodom, ne zavartassátok magatokat” hangján.

- Anyám meg volt bolondulva, hogy idejövök tanulni, mást se hallottam, mint hogy ez milyen romantikus, meg hogy Lakótársat keresünk.

Néztem rá, mint az a bizonyos borjú arra a bizonyos új kapura. Én ugyanezt hallgattam otthon hónapokig, és ugyan jobb napokon én is romantikusnak találtam az ötletet, sose mondtam senkinek, mert azt gondoltam, ilyen rózsaszín közhelyek csak az én peace and love anyám fejében születhetnek.

A „mindannyian mások vagyunk” dogmára épített világom kicsit megingott. Akkor hogy is van ez? Közepesen ócska kliséinkben hasonlítunk? Annyira különbözőek vagyunk, hogy az már majdnem egyforma? Vagy az tesz minket hasonlóvá, hogy azt hisszük, mások vagyunk?

És ha ezt mind megértem majd, az azt jelenti, felnőttem?

****************************************************************************************

Mum always told me that growing up for her meant that she finally learnt, not everybody is like her. I honestly don’t understand how she could not see that – for me it was pretty obvious since forever that people are quite different, helloooo. Well, maybe growing up with Mom and Dad, surrounded by their at least looney friends, where everyone is just so very DIFFERENT, I didn’t really have a chance to think I’m like the others. Or that the others are like me.

Until that sweet October afternoon in the park, when were discussing how each one of us ended up here. We were carefully avoiding the „how long are we staying” and the „what’s gonna happen after” subjects, we decided long ago that we can worry about the future when it arrives. And then it’s present anyway. So we were sitting there on top of the old ramparts, looking down the city, when Leila said, on her „thinking out loud, don’t mind me” voice:

- Mom was going bonkers about me coming here to study, all I heard was how romantic that is, and Auberge espanol.

I was staring at her as if I’d never seen her before. I was listening to the same for months back home, and even though on better days I found the idea romantic myself, I never told anybody about it – I was sure that those pink commonplaces can only pop out of my peace and love mother’s head.

My world, built on the “we are all oh so different” dogma got a bit shaken. So how is it in reality? Are we similar in our slightly tacky clichés? Are we sooo different we’re almost alike? Does our belief in being diverse make us alike? And if one day I understand all these, would that mean I’ve grown up?

This ain't a love song

No, I don’t miss you. I don’t miss how you are unable to spell correctly the simplest words but can carry out the most fascinating conversation about pretty much anything in life. I don’t miss how you are grumpier than me in the morning, and I don’t miss the way your shirt becomes wrinkly by the end of the day.

No, I don’t miss you in situations where you used to be present. I don’t miss you when I hysterically laugh over horribly translated French; I don’t miss you when I get lost in a book store and euphorically pull out one beauty after the other: “Look! They have this! And this! And and and…” only to realize you are not there anymore. I don’t miss you when I look at my Lego boat, lonely on the shelf because nobody plays with it and discusses government-less Belgium meanwhile. And no, I don’t miss you when the silly red sunglasses show up somewhere in the house (I’ve been trying to lose them but they keep coming back). Yes, the red sunglasses we bought at the market in Malaga. What a loony idea, you don’t even wear sunglasses. And I barely wear red. Although it looks good on me. No, I don’t miss that crazy afternoon either, when you wanted me to pose like a cruel ice queen and made hundreds of photos of me. I don’t miss you when I go to the forest to feel the trees’ smell; I don’t miss you when I come home and want to tell you that I’ve seen the Prime Minister climbing over a fence.

I don’t miss you in situations I’ve always wanted to share with you either. I don’t miss you when I bake something new and need inspiration (and a grateful audience). I didn’t miss you when I decided to go back to school and was both nervous and excited about it. I don’t miss you when I travel to a new place, nor when my skin feels salty from the sea; I don’t miss you in the charming North, nor in the sunny South. I don’t miss you here in the middle either. I don’t miss you at the rare moments when I suddenly feel I understand a little more of this world, and I don’t miss you when we miserably lose the pub quiz yet again.

I don’t miss you over my morning coffee; I don’t miss you when I count back the minutes till lunch. I don’t miss you when I watch the evening news with my hot chocolate either.

By the way, I bought a red hat. To go with the sunglasses.

********************************************************************************

Nem, nem hiányzol. Nem hiányzik, ahogy képtelen vagy a legegyszerűbb szavakat helyesen leírni, de elképesztően tudsz társalogni nagyjából bármiről a világon. Nem hiányzik, hogy reggel még nálam is morcosabb vagy, és nem hiányzik, ahogy estére összegyűrődik az inged.

Nem, nem hiányzol a pillanatokból, ahol azelőtt jelen voltál. Nem hiányzol, mikor hisztérikusan vihogok valami rémesen fordított francia szövegen; nem hiányzol, mikor belefeledkezem egy könyvesboltba, és örvendezve veszem le a polcról a szépségeket: „nézd, ez is megvan nekik! Meg ez is! Meg meg meg…”, hogy aztán rájöjjek, már rég nem vagy ott. Nem hiányzol, amikor a bánatos kis Legó-hajómra nézek, aki magányosan szomorkodik a polcon, mert nincs, aki játsszon vele, miközben a kormánytalan Belgiumról magyaráz. És nem, akkor sem hiányzol, amikor a vicces piros napszemüveg előkerül valahonnan (próbálom elhagyni, de mindig visszatalál). Igen, az a kis piros, amit Malagában vettünk a piacon. Micsoda zizzent ötlet volt az is, nem is hordasz napszemüveget, én meg alig veszek fel pirosat. Pedig egyébként jól áll. Nem, az a bolondos délután sem hiányzik, amikor mindenáron azt akartad, hogy kegyetlen jégkirálynőként pózoljak, és talicskányi képet csináltál rólam. Nem hiányzol akkor sem, mikor az erdőben sétálok, ahol körülvesz a fák friss zöld illata, és akkor sem, amikor hazajövök és el akarom mesélni, hogy láttam a miniszterelnököt kerítést mászni.

Azokból a pillanatokból sem hiányzol, amelyeket mindig szerettem volna megosztani veled. Nem hiányzol, mikor új receptet próbálok ki, és ihletre van szükségem (meg persze hálás közönségre). Nem hiányoztál, mikor eldöntöttem, hogy újra tanulni fogok, és olyan ideges meg izgatott voltam. Nem hiányzol, mikor új tájakat fedezek fel, amikor a bőröm sós a tengervíztől; nem hiányzol a bájos Északon, sem a fényes Délen. Nem hiányzol, itt, a kontinens közepén sem. Nem hiányzol azokban a ritka pillanatokban, amikor hirtelen úgy érzem, kicsit többet értek most a világból, és nem hiányzol akkor sem, mikor persze szánalmasan elbukjuk a kocsmakvízt megint.

Nem hiányzol a reggeli kávé mellől, nem hiányzol, mikor számolom a perceket ebédig. Nem hiányzol akkor sem, mikor a kakaómmal leülök megnézni az esti híreket.

Ui.: vettem egy piros kalapot. Hogy menjen a napszemüveghez.

Szöveg: Kaplár Kata

Kép: Bendó Zsuzsanna

Chasing pirates

-Mamaaaaaaan, Fernando veut pas porter sa pélerine bleue!
- Mais loulou, Fernando est un mouton, pourquoi tu veux qu’il la porte?
- Beh on va au terrain de jeux, il peut pas venir tout nu! Moi j’ai mis mon T-shirt Superman, lui aussi il doit s’habiller!
- Vous allez au terrain de jeux? Comment ça?
- Ouais, Papa a dit qu’on doit faire ce bruit ailleurs. Il a promis qu’il nous accompagne.
- Il est malin, ton Papa. Mais pourquoi vous faites tellement de bruit?
- Nous sommes des pirates! Tu peux pas le faire en toute silence. Fernando a dit qu’il veut être pirate. J’ai dit, tiens, t’as de la chance, le bateau pirate est tout proche! Donc on y va. Mais Mamaaaaan, il ne veut pas porter sa pélerine!
- Mais loulou, quand t’as vu des pirates qui portaient de pélerines bleues? Il a quand même raison, ton ami Fernando. Va cherche le foulard de tête de mort de Papa, ça passe bien pour un pirate.
-Maman t’es trop cool! Fernando, aux armes! On va conquérir les sept mers!

[trois heures plus tard]

- Alors, mon petit pirate, ca était, au terrain de jeux ?
- Maman, c’est vraiment pas chouette quand ton équipage ne se comporte pas. Fernando n’est pas un bon pirate.
- Quoi encore ? il a pas mis le foulard ?
- Non, c’est pas ca. Mais il a poursuivi les enfants autour du bateau et ils avaient peur. Ils connaissent pas Fernando donc ils pensaient qu’il était méchant et qu’il a voulu les manger. Et après, Papa lui a dit de se calmer et revenir vers lui. Tu sais ce qu’il a fait ? il a approché Papa avec son visage tout gentil, je pensais qu’il avait honte. J’ai dit « Regard, Papa, il sait qu’il a fait des bétises et il te demande pardon ». Mais après il est venu tout proche et il a essayé de mordre la main de Papa !
- C’est vraiment pas bien ca. Et t’as fait quoi, capitain?
- J’ai dit à Fernando d’arrêter avec ses bétises mais il m’écoutait pas du tout. Il est devenu complètement dingue, lui! Papa m’a dit que c’est mon mouton et que je dois le discipliner.
- Alors, qu’est-ce que t’as fait ? Il semble très sage maintenant...
- Oui, je lui ai dit que s’il continue à se comporter comme ça, il va bientôt devenir gyros.


*********************************************************************************

- Anyaaaaa, Fernando nem akarja felvenni a köpenyét!
- De kicsim, Fernando bárány, miért akarod, hogy köpenyben legyen?
- Mert a játszótérre megyünk, nem jöhet pucéron! Én is felvettem a Superman-es pólómat, neki is fel kell öltöznie, és a kék köpeny pont menne is a pólómhoz!
- A játszótérre mentek? Hogyhogy?
- Apa mondta, hogy zajongjunk valahol máshol. Még azt is megígérte, hogy eljön velünk.
- Hm, ügyes, Apa. És tényleg, miért vagytok ekkora zajjal?
- Kalózosat játszunk! Azt nem lehet csöndben… Fernando azt mondta, kalóz akar lenni, én meg mondtam, hogy szerencséje van, hogy a kalózhajós játszótért ilyen közel van. Úgyhogy most odamegyünk. De Anyaaaaa, nem akarja felvenni a köpenyét!
- De kicsim, láttál te valaha kalózt kék köpenyben? Fernando barátodnak igaza van. Keresd meg Apa régi halálfejes kendőjét, az sokkal jobban áll egy kalóznak.
- Fú Anya, de jó fej vagy! Fernando, fegyverbe! Meghódítjuk a hét tengert!

[három óra múlva]

- Na, kis kalózom, milyen volt a játszótér?
- Anya, tudod, az egész nem az igazi, ha a legénységed nem tud viselkedni. Fernando nem jó kalóz.
- Na mi történt? Nem vette fel a kendőt?
- Á, nem az a baj. Hanem megkergette a gyerekeket a hajó körül, és mindenki félt tőle. Azok a gyerekek nem ismerik Fernandót, és azt hitték, meg akarja enni őket. És aztán, mikor Apa mondta neki, hogy most már elég legyen, jöjjön vissza, tudod mit csinált? Elindult Apa felé, egészen szomorú arcot vágott, mintha szégyellné magát. Mondtam is Apának, „nézd, tudja, hogy nem jól viselkedett és most bocsánatot kér”. De ahogy egészen közel jött, megpróbálta megharapni Apa kezét!
- Hát ez tényleg csúnya dolog. És te, kapitány, mit csináltál?
- Mondtam neki, hogy most már fejezze be a butáskodást, de nem hallgatott rám egyáltalán. Teljesen megbolondult ott a játszótéren. Apa meg is mondta, hogy Fernando az én bárányom, és meg kell fegyelmeznem.
- És, mit csináltál? Most nagyon csöndesnek tűnik.
- Hát mert megmondtam neki, hogy ha így fog viselkedni, akkor gyros lesz belőle.

Szöveg: Kaplár Kata
Kép: Bendó Zsuzsanna

He's like the wind

“I’ve always been banned from musicians. I had this blacklist inherited from friends, and musicians or actually any kind of artists figured there together with lawyers, journalists, curly-haired, blue-eyed, left-handed men, twins, historians or athletes. I know, it’s funny, because I always had a thing for twins and found the left-handed different in a way that would attract me. Let alone the deep admiration I immediately felt towards anybody who could do something I had no clue about.

So one day this guy showed up, with his messy curls and a twin sister. And his music that made me remember all the things in the world I always wanted to experience but almost forgot about.

I tried really hard not to fall, not this time, not for this guy. I miserably failed, of course.

From the first moment, I tried to convince myself he was way too up on his high horse for me. This theory lasted for about 7 minutes into the first conversation; then I had to admit there was no horse whatsoever. Not that he was very much down to Earth, no. He was in the clouds most of the time, or maybe even in space, seeing the world underneath through his own looking lens. But he wasn’t pretending.

Then I tried listing all the reasons why I’m not made for putting up with someone of his kind. That “they” only have their own field of interest in their mind, that after I’d overcome my admiration, there wouldn’t be much left to see; that there wouldn’t be anything to talk about; that we’d share no common interest; that everyday life would be just a lot of trouble with somebody who makes their living by being an Aaaartist. And most of all, that his taste is beyond average in everything – how am I supposed to drag him to the movies without feeling ashamed for watching a blockbuster?

Again, I was wrong. Music was just his way of expressing his thoughts about anything he was interested in, and he was interested in so many things! He could easily spend hours discussing how the French football team could get out of that trouble they got themselves into at the World Cup; then continue on with his opinions about Clint Eastwood as an actor and as a director; how he sometimes felt sorry for the wives of all the eurocrats, and how he envied them on other days; or how he would teach his future children about the consequences of their acts.

When it came to everyday life, he cooked like some local Jamie Oliver, only with a smaller mess. As for entertainment for the masses: not only would he go to the movies on a Saturday to laugh about the bad plot in the middle of the crowded room, but he would insist we go to the amusement park afterwards, because he felt like going on the rollercoaster.

Being with him felt like being in a shooting of a cartoon movie – colours, lights, sparks all over the place. Never a minute of boredom. It was a constant May Day, with cotton candy. One day he even got me a bouquet of colourful balloons instead of flowers.

That’s when I started worrying.

I was afraid of the day when the shine wears off. I thought he liked the novelty of being with someone who shares his enthusiasm for Sunday ice cream and is willing to wear a colourful feathered hat for that; and I feared the day when it stops being a novelty and therefore stops being enough. I was worried that the playful everydays we had would start tiring him; that once he’d learnt everything about me there won’t be anything more for him to discover. I’m big on self-doubting, on days of darks thoughts I would think he’s so out of my league that Patrick Swayze could sing his tacky “just a fool to believe I have anything (s)he needs” song on my behalf. I just wasn’t sure if I was interesting enough. Especially not whether I could keep being interesting. I could never get the old stereotype about artists out of my mind, and I knew I was no muse.

After the balloon thing I spent weeks in a strange daze, wondering around in life, waiting for something to happen, or, more accurately, waiting for something to stop happening.

And then one day, he was sitting at his piano in his orange T-shirt. His face was all wrinkly from sleep, his hair just the usual mess. His fingers were walking up and down on the keys, as if they were mumbling a melody. He was mumbling too. “Music comes to me easier when you’re around. You inspire me.”

There. He said it. Inspiration. Me. For him.

While I was searching for my words, I thought, with all due respect, Patrick Swayze can stop singing on my behalf.”


**********************************************************************************


„A zenészek mindig a bölcs barátnőktől örökölt tiltólistámon voltak, a jogászokkal, firkászokkal, göndör hajú, kékszemű, balkezes férfiakkal, ikrekkel, történészekkel és sportolókkal együtt. Ehhez képest persze tréfás, hogy mindig vonzottak az ikrek, a balkezesekben is izgalmasnak találtam, hogy mások, mint az átlag. Arról nem is beszélve, hogy őszintén csodáltam mindenkit, aki valami olyasmivel foglalkozott, amihez én egyáltalán nem értek.

És akkor egyszercsak felbukkant ez a srác, kócos göndör fürtökkel és egy ikerhúggal. Meg a zenéjével, amitől hirtelen úgy éreztem, egy csomó dolog van még a világban, amiről majdnem elfeledkeztem.

Annyira igyekeztem nem vonzódni hozzá! És persze csúnyán elhasaltam.

Első perctől fogva próbáltam meggyőzni magam, hogy nem tetszik, ahogy fensőbbségesen viszonyul mindenkihez, mintha előkelő elefántcsont-tornyából ereszkedne le hozzánk. Ezt az elméletemet első beszélgetésünk hetedik percéig sikerült fenntartanom, azután rá kellett jönnöm, szó nincs semmiféle toronyról. Na nem mintha az igaz lenne, hogy két lábbal állt a földön. Leginkább a fellegekben járt, vagy talán még messzebb, valami saját Naprendszerben, onnan vizsgálgatta a világot házi készítésű távcsövén át.

Próbálva menteni a menthetőt, listát írtam az okokból, amiért az ilyesfajta ember nem hozzám való. Hogy „ők” csak saját világukkal vannak elfoglalva, hogy miután kezdeti heves rajongásom elmúlik, nem sok csodálnivaló maradna. Hogy úgysem lenne miről beszélgetnünk, hogy semmi közös nincs bennünk, hogy a hétköznapok egy Művésszel igazán nem egyszerűek. És főleg, hogy az ő ízlése biztosan annyira kifinomult mindenben, hogy sosem mernék elmenni vele moziba, mert szégyellném, hogy valami álomgyári kasszasikert nézünk.

Persze tévedtem megint. A zenét arra használta, hogy elmesélje, mit gondol, mi érdekli. És annyi minden érdekelte! Órákig tudta elemezni, a francia válogatott hogyan tudna kilábalni abból a kínos helyzetből, melybe a világbajnokságon hozta magát; ezt könnyedén továbbvezette Clint Eastwood színészi és rendezői munkásságának összehasonlítására, majd rátért az eurokraták feleségei iránti kettős érzelmeire, hogy néha sajnálta, máskor irigyelte őket, majd a társalgást jövendő gyermekeinek nevelésére vonatkozó elméletek megvitatásával zárta.

A hétköznapokról csak annyit, úgy főzött, mintha ő lenne a környék Jamie Oliverje, csak kisebb rumlit hagyott. A tömegszórakoztatásról meg annyit, hogy nemcsak beült a legnépszerűbb filmre szombat este, és a zsúfolt teremben szórakozott a történet hiányosságain, de utána ragaszkodott hozzá, hogy vidámparkba menjünk, mert hullámvasutazni támadt kedve.

Mintha egy rajzfilmben lettünk volna – mindig színes, fényes, csillogó díszletek között. Egy percig sem unatkoztunk, minden nap gyereknap volt, vattacukorral, kakasos nyalókával. Egyszer például virág helyett egy csokor színes lufival állított be.

Na akkor kezdtem aggódni.

Mindig féltem a naptól, amikor megszűnik a varázs. Gondoltam, frissítő újdonság számára valaki, akivel versenyre tud kelni fagyiimádatával, és vidáman végigsétál a városban egy színes tollakkal díszített kalapban. Épp ezért aggódtam, hogy ha az újdonság varázsa megszűnik, mindez nem lesz majd elég. Féltem, hogy a játékos hétköznapokban majd elfárad, hogy ha egyszer majd mindent megértett belőlem, nem lesz több felfedezésre váró terület. Önkételkedésben erős vagyok, rosszabb napokon elhittem, hogy túl jó ő hozzám, és hogy Patrick Swayze vidáman énekelhetné a nevemben is, hogy bolond volt ő, hogy elhitte, bármit is nyújthat, ami említésre méltó. Sosem voltam biztos abban, vajon elég érdekes vagyok-e. A művészekről alkotott jó öreg sztereotípiát nem tudtam kiverni a fejemből, mert tudtam, nem vagyok múzsa-alkat.

A lufis eset után hetekig valami furcsa felhőben éltem, óvatosan motoszkáltam a világban, várva, hogy történjen valami. Vagy inkább várva, hogy valami elmúljék.

Egyik reggel a zongoránál ült a narancssárga pólójában, összegyűrt arccal, szalmakazallal a fején. Az ujjai fel-alá vándoroltak a billentyűkön, talán egy új dallamot mormoltak. Ő is csak dünnyögött. „Sokkal könnyebben megtalál a zene, ha velem vagy. Ihletet adsz.”

Tessék. Elhangzott. Ihlet. Én. Neki.

Egy darabig nem jutottam szóhoz. Arra gondoltam, minden tiszteletem Patrick Swayze-é, de mégse énekeljen a nevemben.”

Szöveg: Kaplár Kata

Kép: Bendó Zsuzsanna