Mielőtt elkezded olvasni. Play.
Vasárnap volt, az utolsó azon a nyáron. Az ég felhős volt, esőt ígért, hosszú hetek óta először. Az ország régen nem látott ilyen hosszú és forró nyarat, szinte fenyegető volt a hőség, értelmezhetetlen. Nem meglepő hát, hogy a ház lakói szétszéledtek, mindenki talált egy békés tengerpartot, ahol átvészelhette a fénytől súlyos napokat.
Mégis, az üres ház nyomasztotta. A mosogatógép magányosan zúgott a szokatlanul tiszta és rendezett konyhában, és a vasaló mellett sem álltak halomban a tiszta ruhák. A nappaliban üres volt az édességes dobozka, a folyosón a váza is. Az az egy szál száraz rózsa is csak emlékeztetőül lógott a szobájában, egy félreértett este árva tanúja.
Először nem tudta, mit kezdjen magával és a hirtelen rászakadt idővel. Úton volt egész nyáron, körülvéve barátokkal és idegenekkel, mintha mindent egyszerre kellene látnia, éreznie. És most, hogy a bőröndöt visszatette a sarokba, és a szürke ég is lusta vasárnapra csábított, nem volt kivel megossza a bölcs semmiségeket, melyekkel gazdagabb lett. Ténfergett az üres házban, letörölgette a kerti bútort. Aztán bevitte a garázsba, még mielőtt elázna. Eltette a nyári ruhákat, sorba állította a cipőket.
Aztán megállt egy pillanatra, és nevetett saját nyugtalanságán. Mindig is szerette a csöndes, zavartalan vasárnapokat. Gimnazista korában a vasárnap a nagymama süteményéről és a Forma 1-ről szólt, később kertvárosi sétákról, aztán játszóterekről.
Feltett egy kávét, megkereste a kedvenc zenéit. Kiült az erkélyre a bögrével és egy könyvvel, és élvezte az álmos szomszédság méla csöndjét.
A nyugtalan várakozás békés készülődéssé változott, és alig néhány óra múlva, az első villámlással szinte egyidőben, hallotta, ahogy egy autó megáll a ház előtt. Hazajöttek.
*******************************************************************************
Mégis, az üres ház nyomasztotta. A mosogatógép magányosan zúgott a szokatlanul tiszta és rendezett konyhában, és a vasaló mellett sem álltak halomban a tiszta ruhák. A nappaliban üres volt az édességes dobozka, a folyosón a váza is. Az az egy szál száraz rózsa is csak emlékeztetőül lógott a szobájában, egy félreértett este árva tanúja.
Először nem tudta, mit kezdjen magával és a hirtelen rászakadt idővel. Úton volt egész nyáron, körülvéve barátokkal és idegenekkel, mintha mindent egyszerre kellene látnia, éreznie. És most, hogy a bőröndöt visszatette a sarokba, és a szürke ég is lusta vasárnapra csábított, nem volt kivel megossza a bölcs semmiségeket, melyekkel gazdagabb lett. Ténfergett az üres házban, letörölgette a kerti bútort. Aztán bevitte a garázsba, még mielőtt elázna. Eltette a nyári ruhákat, sorba állította a cipőket.
Aztán megállt egy pillanatra, és nevetett saját nyugtalanságán. Mindig is szerette a csöndes, zavartalan vasárnapokat. Gimnazista korában a vasárnap a nagymama süteményéről és a Forma 1-ről szólt, később kertvárosi sétákról, aztán játszóterekről.
Feltett egy kávét, megkereste a kedvenc zenéit. Kiült az erkélyre a bögrével és egy könyvvel, és élvezte az álmos szomszédság méla csöndjét.
A nyugtalan várakozás békés készülődéssé változott, és alig néhány óra múlva, az első villámlással szinte egyidőben, hallotta, ahogy egy autó megáll a ház előtt. Hazajöttek.
*******************************************************************************
It was a Sunday, the last one that summer. The sky was cloudy, with rain approaching, for the first time in weeks. That summer was long and hot; the country hasn’t seen that threatening, unreasonable heat for many years. No wonder the habitants of the house have spread around, each one to a peaceful seashore where they could get through the sunny days.
Still, the empty house felt gloomy. The dishwasher flushing lonely in the unusually clean and tidy kitchen; no piles of clothes by the ironing board. The little bonbonnière in the living room was empty, just like the vase in the hall. That one dry rose in her room was only a memento, silent witness of a misunderstood night.
She didn’t know what to do with herself, and the time she suddenly had on her hands. She’s been on the go the entire summer, surrounded with friends and strangers, as if she had only those few months to see, to feel everything. And now as she put her suitcase back in the corner, and the grey sky was suggesting a lazy Sunday, she couldn’t find anybody to share her pointless little pieces of wisdom, everything she learnt on the road.
She kept on roaming around in the house, cleaned the garden furniture. Then put it to the garage, before it would get wet in the rain. She cleaned away the summer clothes, arranged the shoes.
Then she stopped for a moment, and started laughing. All her anxiety was silly. She’s always liked calm, undisturbed Sundays. Years ago, when she was in high school, Sundays were all about Gramma’s cake and Formula 1, later walks in the suburbs and playgrounds.
She made a coffee and searched for her favourite music. She sat on the balcony with the mug and a book, and listened to the dozy silence of the neighbourhood.
Her nervous suspense slowly turned into peaceful wait. Only a few hours later, just about when the first thunder arrived, she heard a car stopping in front of the house. Somebody came home.
Still, the empty house felt gloomy. The dishwasher flushing lonely in the unusually clean and tidy kitchen; no piles of clothes by the ironing board. The little bonbonnière in the living room was empty, just like the vase in the hall. That one dry rose in her room was only a memento, silent witness of a misunderstood night.
She didn’t know what to do with herself, and the time she suddenly had on her hands. She’s been on the go the entire summer, surrounded with friends and strangers, as if she had only those few months to see, to feel everything. And now as she put her suitcase back in the corner, and the grey sky was suggesting a lazy Sunday, she couldn’t find anybody to share her pointless little pieces of wisdom, everything she learnt on the road.
She kept on roaming around in the house, cleaned the garden furniture. Then put it to the garage, before it would get wet in the rain. She cleaned away the summer clothes, arranged the shoes.
Then she stopped for a moment, and started laughing. All her anxiety was silly. She’s always liked calm, undisturbed Sundays. Years ago, when she was in high school, Sundays were all about Gramma’s cake and Formula 1, later walks in the suburbs and playgrounds.
She made a coffee and searched for her favourite music. She sat on the balcony with the mug and a book, and listened to the dozy silence of the neighbourhood.
Her nervous suspense slowly turned into peaceful wait. Only a few hours later, just about when the first thunder arrived, she heard a car stopping in front of the house. Somebody came home.
Soundtrack: Katie Melua - I Think It's Going To Rain
kép: Bendó Zsuzsanna
szöveg: Kaplár Kata
No comments:
Post a Comment