We were the ones who would never be there on time. We would only be five minutes late. But those five minutes are enough for a child to be born, for a grandfather to pass away, the ambulance to arrive, enough to be pronounced man and wife.
We were the ones who loved strongly and cared deeply – when present, but would forget easily when gone.
We were the ones who would show up a day late for a surprise party. Or a day early, and spoil it all. We were the ones to get sick the day before the so long planned trip; the ones to call off movie dates last minute; the ones to bail out from slumber parties because we preferred staying at home.
We were the ones to go missing for days after every single “I’ll call you tomorrow”; the ones you waited for two entire days.
We were always sorry, we have always been forgiven.
And so, we are the ones, still, who.
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *
Mi sosem voltunk ott időben. Csak öt percet késtünk, de az az öt perc elég, hogy egy gyermek megszülessen, egy nagyapa meghaljon. Öt perc alatt megjön a mentő, öt perc alatt házastársaknak nyilvánítanak.
Mi mindig nagyon és komolyan szerettünk – akkor és ott, de könnyen s gyorsan feledtük, ki távol volt.
Mi mindig egy nap késéssel érkeztünk a meglepetés buliba. Vagy egy nappal korábban, és elrontottuk az egészet. Mi mindig belázasodtunk a régóta tervezett utazás előestéjén; mi mindig az utolsó percben mondtuk le a mozit, meg a pizsamapartit is, mert inkább otthon akartunk maradni.
Mi mindig napokra eltűntünk minden „holnap hívlak”után; ránk simán vártál két egész napot is.
Mi mindig sajnáltunk, nekünk mindig megbocsáttatott.
Így aztán mi mindig, most is.
Kép: Bendó Zsuzsanna
Szöveg: Kaplár Kata
No comments:
Post a Comment