But I want more

Majdnem jobban szerette, ha a lány messze járt. Eleinte persze jobban hiányzott; csak a gondolattól, hogy túl három vad határon, hullámokban rohanta meg a fájó hiányérzet, de legalább nem várta folyton. Nem ült órákig a rakodópart alsó kövén, egyik cigarettáról gyújtva a másikra, reménykedve, hogy majdcsak felbukkan. Nem kapta fel a fejét minden nevetésre, mely csak kicsit is hasonlított a lányéra, nem szédült meg, ha a parfümjét valaki más viselte, nem rezzent össze minden kék autó láttán. Tudta, nem lehet a lány, hagyta hát, hogy élete békésen és eseménytelenül folydogáljon.

De ha a közelben volt, persze sosem igazán jelen, a békés és eseménytelen folydogálás állandó, nyugtalan várakozássá alakult. Pedig tudta, hiába, a lány szinte sosem jött. Ritkán ígérte meg, de akkor sem lehetett egészen biztosra venni. Nem szándékosan hanyagolta, egyszerűen csak neki nem volt olyan fontos. Igazán nem is tudta, a szépszemű fiú menyire várja. Ha tudta volna, talán bűntudatból, vagy kötelességszerűen többet telefonál, és akkor csak mondták volna az üres butaságokat egymásnak, így viszont ritkán, tervezhetetlenül, de kényszer nélkül, a maguk összevisszaságában lehettek együtt. A fiú duzzogott, a lány csak nézett rá a kék szemével „de azért szeretsz?”, aztán kinevették a világot. Vagy megváltották.

Főleg akkor talált vissza hozzá, amikor boldogtalan volt, vagy egyszerűen csak elveszett. Majdnem megnyugtató volt nem hallani róla: azt jelentette, minden rendben van. Ha borúsra fordulnak a dolgok, úgyis felbukkan majd, mint eső előtt a hangyák. 

*    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *

He almost liked it better when she was far away. At first it was harder; just the thought of her being halfway cross the world caused him physical pain; but at least he didn’t wait. He didn’t sit by the riverside, smoking one cigarette after the other, hoping she’d suddenly show up. He didn’t turn around for every laughter that even remotely sounded like hers; he didn’t get dizzy when he smelled her perfume on somebody else; he didn’t shiver at the sight of every single blue car. He knew it couldn’t be her, so he let his life go on peacefully and eventless.

But when she was around, although never really present, his peaceful and eventless life became a permanent, restless wait. He knew it was all in vain; she barely ever appeared. She only promised very rarely to come around, and even then, he could never be sure. She didn’t neglect him on purpose, he was just not that important for her. She wasn’t really aware how much he was craving to see her. If she’d known, she maybe would have called more often, out of guilt, or misunderstood sense of duty, and then they would have just thrown empty silly clichés at each other. This way instead, although they would only be together on rare and unforeseen occasions, they could do so in their very own messy ways. He would pout for a while and she would just look at him with those blue eyes of hers, asking innocently „you still love me?”, and then they would mock the world. Or try saving it.

She would usually come back to him when she was unhappy; or maybe simply just lost. It was almost a relief not to hear from her: it meant everything was alright. If life gets hard, she’d appear just as ants do before the rain.

Supergirls just fly

Felkelt ő időben, mert tudta, az átlagnagymamáról alkotott elvárásoknak nem könnyű megfelelni; főleg egy legkevésbé sem átlagos nagymamának. Az unokái mindig mondták, nem szokványos nagymama az, aki nem aprómintás nejlon otthonkában főzi a vasárnapi levest, de még ők sem tudták, mennyire igazuk van.

Azért persze megfőzte azt a vasárnapi levest, csak néha kicsit elmélázott felette. Mint ma délelőtt is.

Mozgalmas volt az éjszaka. A szokásos teendők nem estek nehezére, dolga végeztével mindig elégedett félmosollyal gondolt vissza az elvesztett kulcscsomókra, melyeket úgy helyezett el buszmegállók padján, hogy a gazdájuk mindig megtalálja őket; az eltévedt gyakornok fiúkra, akiknek megmutatta a helyes utcát; a kétségbeesett ifjú feleségekre, akiknek elmagyarázta a különbséget élesztő és sütőpor között. Becsukta a nyitva felejtett ajtókat a hajnalban hazaérő lakótársak után, „rendben megérkeztünk” sms-eket küldött aggódó anyáknak, házassági évfordulók emlékeztetőit írta be okostelefonokba, beállította az elfelejtett ébresztőket.

Ez az este is átlagos lett volna ez még azzal együtt is, hogy hirtelen ki kellett nyitnia egy virágboltot, hogy a sokáig érlelt és hibátlanra munkált vallomás mellé megfelelő virág is kerüljön. A hétköznapi kis csodák sosem fárasztották.

De néhanapján minden szuperhősnek kijár a lazítás. Pláne ha egynél több szuperhős is akad a környéken. Két-háromhavonta összejártak, ki mikor érkezett, az éjszakai műszak sűrűségétől függően, legtöbben még munkaruhában. A munkaruha persze mindenkinél mást jelentett, volt, aki a már emlegetett nejlon otthonkát kedvelte, egyesek a klasszikus latex összeállításra esküdtek, hollywoodian lobogó köpennyel vagy anélkül, mások a kopasz fej és kecskeszakáll együttesét találták ellenállhatatlannak.

Ezeken az estéken megbeszélték, ki mire jutott az elmúlt hetekben, ötletek adtak egymásnak, anekdotáztak – örültek, hogy hasonszőrűek között lehetnek.

Persze hogy későn ért haza, és elfáradt a vasárnapi leves fölött. Csak egy icipicit akart leülni és szusszanni egyet.

Arra ébredt, hogy az unokái pucolják a répát, és darabolják a húst. Egy pillanatra mintha hollywoodian lobogó köpenyt is látott volna az egyiken. 

 *   *   *    *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *

Elles s’est levée à l’heure – elle était bien au courant qu’on attend beaucoup de grand-mères moyennes; et que c’était pas évident pour une grand-mère qui était pas moyenne du tout. Ses petits-enfants ont toujours dit que quelqu’un qui n’a pas de robe en nylon pour faire la soupe de dimanche n’est pas une grand-mère de tous les jours. Ils le disaient souvent, mais ils n’imaginaient pas à quel point ils avaient raison.

Elle a tout de même préparé la soupe de dimanche chaque semaine, sauf qu’elle était un peu faitguée de temps en temps. Comme cette matinée.

Elle avait une nuit chargée. Normalement, ses tâches habituelles ne l’ont jamais fatiguée. Elle avait toujours un sourir content quand elle pensait aux clés qu’elle a placés dans des arrêts de bus pour que leurs propriétaires les retrouvent ; ou aux stagiaires perdus qui sont rentrés avec son aide ; aux jeunes mariées désespérées auxquelles elle expliquait la différence entre levure et backpulver. Elle fermait des portes pour des colocs qui rentraient trop tard, elle envoyait des textos « tout va bien » aux mères inquiètes ; elle notait des anniversiares de mariages dans des smartphones, elle mettait des alarmes qu’on a oubliés.

La nuit aurait été tout à fait normale, même avec le magasin de floriste qu’elle a dû ouvert pour qu’une confession élaborée soit accompagnée par un bouquet comme-il-faut. Elle trouvait toujours du plaisir dans les miracles simples.

Mais de temps en temps même les superhéros méritent un peu de repos. Surtout s’il y a plusieurs superhéros dans le quartier. Ils s’organisaient une soirée chaque deux-trois mois, chacun arrivait à son aise, après qu’ils on finit leurs missions de nuit, la plupart d’eux toujours en tenu de travail. Ce qui changait de l’un à l’autre : certains portaient la fameuse robe en nylon ; d’autres les ensemble classiques en latex, sans ou avec le cape de style Hollywood ; encore d’autres étaient convaincus que c’est la tête chauve et la barbiche qui faisait la différence.

Ces soirées-là, ils se racontaient leurs derniers aventures, ils échangaient des idées, des histoires – ils étaient contents d’être parmi des âmes soeurs.

Bien sur qu’elle est rentrée tard. Elle était donc vraiment fatiguée en préparant la soupe de dimanche. Elle avait hâte de s’assoir, juste un tout petit peu, une minute.

Elle s’est réveillée pour voir ses petits-enfants pelant les carottes et coupant la viande. Pour un moment elle avait l’impression de voir même un cape de style Hollywood.

We get to share it

Az ébredés utáni arcokat gyűjtötte. Azokat az első pillantásokat, amikor az agy még csak próbálja feldolgozni, amit a szem lát; a „hol vagyok?” „milyen nap van?” riadt ráncait.

Kalauzként ez persze nem volt nehéz, naponta utasok sokaságát ébresztette, legtöbbször egy hangos „jó reggelt” is elég szokott lenni, de néha óvatos böködésre, alkalomadtán óvatos rázogatásra is szükség volt.

Az ébredő arcokat nem lehetett megunni. Volt, aki riadtan és elveszetten nézett, mások kismacskásan nyújtózkodtak, mielőtt átadták volna a jegyet. Egyszer egy lila kabátos hölgy megköszönte, mintha ő kérte volna az ébresztést. Néhányan zavartan elnézést kértek; egy fiatal lány azt dünnyögte, „ne mééééég”.

A Kalapos sosem aludt. Legtöbbször úgy ült, hogy a nap az arcát érje, és csukott szemmel fürdőzött a sugarak melegében - a dupla üvegen nem fújt át a szél. Jegye mindig ki volt készítve a kisasztalra, és az „Örülök, hogy látom, Kisasszony” mellé mindig biggyesztett egy kedves mosolyt is.

Egyszer együtt vártak egy csatlakozást. A Kalapos magáról mesélt.

„Tudja, sokat utazom, ráérek figyelni az embereket. Kitalálok történeteket róluk: a lila kabátos hölgy hegedűleckéket ad, és a papagája közberikácsol, ha a tanítvány hamisan játszik. A göndör hajú fiú péknek tanul, az az álma, hogy olyan krumplis kenyeret süssön, amilyet csak a nagyapja tudott. A piros szoknyás lányt minden reggel hagyja a kedvese még öt percet aludni, azért dünnyögött az előbb magának is.”

A lány felnevetett – ő is gyakran elképzelte, milyen lehet az utasok élete, amikor nem ezen a vonaton ülnek.

„De tudja, néha megijedek. Kitalálok én mindent róluk, de a nevüket se tudom. Rájuk aggatok történeteket, múltakat, életeket, és nem is tudom, miért. Szeretném ismerni őket? Szeretném, ha nem egy rakás idegennel tölteném ezt az időt? Szeretném, ha lenne bennünk valami közös?”

A lány elgondolkodva hallgatott – ez mind neki is eszébe jutott már. Aztán a Kalaposra nézett, és azt mondta:

„Szerintem van bennünk valami közös. Ez a két óra negyven perc – ilyenkor együtt vagyunk idegenek.”

 * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * 

She was collecting the waking up faces. Those first regards, when the brain is trying to process what the eyes see; the confused wrinkles of  “where am I?” and “what day is it?”.

Being a ticket controller, it wasn’t too complicated; she had to wake up lots of people every day; most of the time a louder “Good morning” was enough, but sometimes she needed some careful poking, possibly a friendly nudge.

She couldn’t get bored with the waking faces. Some looked frightened and lost; others would stretch like a cat before they handed over their tickets. Once a lady in a purple coat thanked her, as if she had asked for a wake up call. Some were embarrassed and said sorry; once a girl just mumbled “not yet pleeeease”.

Hat Man would never sleep. Most of the time he chose his seat so the sun could reach his face and would just enjoy the warmth of the rays with his eyes closed – the chilly wind couldn’t come through the double windows. His ticket was always prepared on the side, and he always accompanied his “Glad to see you, Miss” with a genuine smile.

Once they were waiting for a connecting train. Hat Man would talk about himself.

“You know, I travel a lot, I have time to observe people. I make up stories about them: the lady in the purple coat gives violin lessons, and her parrot screams if the student hits the wrong notes. The boy with the curly hair is studying to be a baker; his dream is to make potato bread like his grandfather did. The girl in the red skirt, her sweetheart always lets her sleep five more minutes in the morning, that’s why she was begging you.”

She burst out laughing; she wondered about the life of the travelers too.

Hat Man was still talking.

“But, you know, sometimes I get really scared. I make up all kind of things about them, but I don’t even know their names. I dress them up with stories, pasts, lives, and I don’t really know why. Do I wish to know them? Do I wish I didn’t have to spend all this time with a bunch of strangers? Do I wish we had something in common?”

She listened to him understandingly. All those questions have crossed her mind too. Then she said to Hat Man:

“I think we do have something in common. These two hours and forty minutes. Here we are strangers together.”

Taking a guess when the only answer is yes

Dear Sir,

It came to my knowledge recently that the position My Girl (job reference: Number 1) in your Missing Piece Department may become a permanent one.

I have been filling in for the position for a considerable amount of time now, but my understanding was that it would only be a definite duration contract. Now that it becomes a life-long assignment, I would like to apply for it.

I believe I am in possession of the essential qualifications to satisfactorily perform the required duties. However, at the time of my first assignment, I wasn’t entirely convinced that I have the dedication to take up responsibilities for decades.

I also dare to say that I know that you had your doubts too. Although you greeted me on my first day saying “I think we are a good match” and months later you introduced me to your Fun Controller Committee as “the most surprisingly suitable incumbent ever”, it was never a secret between us that my unbalanced level of commitment and your unclear expectations create a permanent challenge in our relationship.

I understand that you were reluctant to make said position a permanent one because you couldn’t clearly see its future place in your organisation. I consider it as my personal achievement that, according to the newly published post description, the incumbent is expected to become Associated Partner, Chief of the Happiness Division.

I believe that I am ready for this challenge. The success of our cooperation made me realise that there are areas related to my current tasks I never thought of discovering, but now I am ready for more responsibility. I am even willing to agree to an eventual addition of newcomers to our team. I believe that you already know I am the best candidate for this position, but should you have any doubts, Sir, please consider that, in addition to the above, I have no problems with my current remuneration.

 

Take these lies and make them true

You admired him for walking so purposefully, barefoot through strawberry fields; you never imagined how lost he felt.
You envied him for the freedom of spreading his wings and flying away; when the only thing he longed for was something to keep him on the ground.
You thought his unpredictable ways influenced his environment; his greatest fear has always been that he doesn’t make a difference.
You thought he’d leave an unfillable gap once he moves away; he feared nobody would notice his absence.
You thought he is so passionate about life; he was just afraid he wouldn’t have enough time to live it all, that’s why he rushed, moved, left constantly.
You thought he left you because he didn’t care, because he needed a new thrill at some new place.
Maybe he needs to discover new places to finally find one where he can stay, one he doesn’t want to leave? Those wings can be heavy.

************************************************************************************

Csodáltad, ahogy céltudatosan vágott át végtelen mezőkön; de sosem gondoltad, milyen elveszettnek is érezheti magát.
Irigyelted szabadságát, azt, hogy bármikor felszállhat mint szabad madár, miközben ő csak arra vágyott, valami végre tartsa a földön.
Azt hitted, kiszámíthatatlan és váratlan viselkedése üdítő hatással van környezetére, ő meg mindig úgy érezte, teljesen lényegtelen, mit és hogy csinál.
Azt hitted, fájó, betölthetetlen űrt hagy, ha már nem lesz itt, ő attól félt, észre sem veszik hiányát.
Azt hitted, szenvedély vezérli, pedig csak félt, hogy nem lesz ideje megélni mindent; ezért sietett, ment, mindig ment.
Azt hitted, azért hagyott el, mert nem számítottál, mert új kalandokra vágyott, valahol máshol.
Talán csak azért keresett mindig új, felfedezésre váró területeket, hogy végre találjon egyet, ahonnan nem kell továbbállnia, ahonnan nem akar menni. Nehezek tudnak azok a szárnyak lenni.

Kép: Bendó Zsuzsanna
Szöveg: Kaplár Kata

Leave them kids alone

Anya mindig azt mondta, neki felnőni azt jelentette, hogy rájött, nem mindenki olyan, mint ő. Mondjuk nem tudom, hogy nem vette észre – nekem mióta az eszemet tudom tök egyértelmű, hogy az emberek bizony elég különbözőek, heló. Persze lehet, hogy apa meg anya mellett, és az ő legalábbis hibbant barátaik között felnőve, ahol mindenki annyira MÁS, nem is nagyon volt esélyem azt hinni, olyan vagyok, mint a többiek. Vagy hogy a többiek olyanok, mint én.

Egész addig, míg egy kedves október délután a parkban arról beszélgettünk a többiekkel, ki hogy került ide. A ki meddig marad témát igyekeztünk kerülni, régen eldöntöttük, a jövőn ráérünk akkor agyalni, amikor megtörténik. Akkor meg már úgyis a jelen lesz. Szóval üldögéltünk ott a fal tetején, néztünk le a városra, mikor Leila megszólalt, a „hangosan gondolkodom, ne zavartassátok magatokat” hangján.

- Anyám meg volt bolondulva, hogy idejövök tanulni, mást se hallottam, mint hogy ez milyen romantikus, meg hogy Lakótársat keresünk.

Néztem rá, mint az a bizonyos borjú arra a bizonyos új kapura. Én ugyanezt hallgattam otthon hónapokig, és ugyan jobb napokon én is romantikusnak találtam az ötletet, sose mondtam senkinek, mert azt gondoltam, ilyen rózsaszín közhelyek csak az én peace and love anyám fejében születhetnek.

A „mindannyian mások vagyunk” dogmára épített világom kicsit megingott. Akkor hogy is van ez? Közepesen ócska kliséinkben hasonlítunk? Annyira különbözőek vagyunk, hogy az már majdnem egyforma? Vagy az tesz minket hasonlóvá, hogy azt hisszük, mások vagyunk?

És ha ezt mind megértem majd, az azt jelenti, felnőttem?

****************************************************************************************

Mum always told me that growing up for her meant that she finally learnt, not everybody is like her. I honestly don’t understand how she could not see that – for me it was pretty obvious since forever that people are quite different, helloooo. Well, maybe growing up with Mom and Dad, surrounded by their at least looney friends, where everyone is just so very DIFFERENT, I didn’t really have a chance to think I’m like the others. Or that the others are like me.

Until that sweet October afternoon in the park, when were discussing how each one of us ended up here. We were carefully avoiding the „how long are we staying” and the „what’s gonna happen after” subjects, we decided long ago that we can worry about the future when it arrives. And then it’s present anyway. So we were sitting there on top of the old ramparts, looking down the city, when Leila said, on her „thinking out loud, don’t mind me” voice:

- Mom was going bonkers about me coming here to study, all I heard was how romantic that is, and Auberge espanol.

I was staring at her as if I’d never seen her before. I was listening to the same for months back home, and even though on better days I found the idea romantic myself, I never told anybody about it – I was sure that those pink commonplaces can only pop out of my peace and love mother’s head.

My world, built on the “we are all oh so different” dogma got a bit shaken. So how is it in reality? Are we similar in our slightly tacky clichés? Are we sooo different we’re almost alike? Does our belief in being diverse make us alike? And if one day I understand all these, would that mean I’ve grown up?

This ain't a love song

No, I don’t miss you. I don’t miss how you are unable to spell correctly the simplest words but can carry out the most fascinating conversation about pretty much anything in life. I don’t miss how you are grumpier than me in the morning, and I don’t miss the way your shirt becomes wrinkly by the end of the day.

No, I don’t miss you in situations where you used to be present. I don’t miss you when I hysterically laugh over horribly translated French; I don’t miss you when I get lost in a book store and euphorically pull out one beauty after the other: “Look! They have this! And this! And and and…” only to realize you are not there anymore. I don’t miss you when I look at my Lego boat, lonely on the shelf because nobody plays with it and discusses government-less Belgium meanwhile. And no, I don’t miss you when the silly red sunglasses show up somewhere in the house (I’ve been trying to lose them but they keep coming back). Yes, the red sunglasses we bought at the market in Malaga. What a loony idea, you don’t even wear sunglasses. And I barely wear red. Although it looks good on me. No, I don’t miss that crazy afternoon either, when you wanted me to pose like a cruel ice queen and made hundreds of photos of me. I don’t miss you when I go to the forest to feel the trees’ smell; I don’t miss you when I come home and want to tell you that I’ve seen the Prime Minister climbing over a fence.

I don’t miss you in situations I’ve always wanted to share with you either. I don’t miss you when I bake something new and need inspiration (and a grateful audience). I didn’t miss you when I decided to go back to school and was both nervous and excited about it. I don’t miss you when I travel to a new place, nor when my skin feels salty from the sea; I don’t miss you in the charming North, nor in the sunny South. I don’t miss you here in the middle either. I don’t miss you at the rare moments when I suddenly feel I understand a little more of this world, and I don’t miss you when we miserably lose the pub quiz yet again.

I don’t miss you over my morning coffee; I don’t miss you when I count back the minutes till lunch. I don’t miss you when I watch the evening news with my hot chocolate either.

By the way, I bought a red hat. To go with the sunglasses.

********************************************************************************

Nem, nem hiányzol. Nem hiányzik, ahogy képtelen vagy a legegyszerűbb szavakat helyesen leírni, de elképesztően tudsz társalogni nagyjából bármiről a világon. Nem hiányzik, hogy reggel még nálam is morcosabb vagy, és nem hiányzik, ahogy estére összegyűrődik az inged.

Nem, nem hiányzol a pillanatokból, ahol azelőtt jelen voltál. Nem hiányzol, mikor hisztérikusan vihogok valami rémesen fordított francia szövegen; nem hiányzol, mikor belefeledkezem egy könyvesboltba, és örvendezve veszem le a polcról a szépségeket: „nézd, ez is megvan nekik! Meg ez is! Meg meg meg…”, hogy aztán rájöjjek, már rég nem vagy ott. Nem hiányzol, amikor a bánatos kis Legó-hajómra nézek, aki magányosan szomorkodik a polcon, mert nincs, aki játsszon vele, miközben a kormánytalan Belgiumról magyaráz. És nem, akkor sem hiányzol, amikor a vicces piros napszemüveg előkerül valahonnan (próbálom elhagyni, de mindig visszatalál). Igen, az a kis piros, amit Malagában vettünk a piacon. Micsoda zizzent ötlet volt az is, nem is hordasz napszemüveget, én meg alig veszek fel pirosat. Pedig egyébként jól áll. Nem, az a bolondos délután sem hiányzik, amikor mindenáron azt akartad, hogy kegyetlen jégkirálynőként pózoljak, és talicskányi képet csináltál rólam. Nem hiányzol akkor sem, mikor az erdőben sétálok, ahol körülvesz a fák friss zöld illata, és akkor sem, amikor hazajövök és el akarom mesélni, hogy láttam a miniszterelnököt kerítést mászni.

Azokból a pillanatokból sem hiányzol, amelyeket mindig szerettem volna megosztani veled. Nem hiányzol, mikor új receptet próbálok ki, és ihletre van szükségem (meg persze hálás közönségre). Nem hiányoztál, mikor eldöntöttem, hogy újra tanulni fogok, és olyan ideges meg izgatott voltam. Nem hiányzol, mikor új tájakat fedezek fel, amikor a bőröm sós a tengervíztől; nem hiányzol a bájos Északon, sem a fényes Délen. Nem hiányzol, itt, a kontinens közepén sem. Nem hiányzol azokban a ritka pillanatokban, amikor hirtelen úgy érzem, kicsit többet értek most a világból, és nem hiányzol akkor sem, mikor persze szánalmasan elbukjuk a kocsmakvízt megint.

Nem hiányzol a reggeli kávé mellől, nem hiányzol, mikor számolom a perceket ebédig. Nem hiányzol akkor sem, mikor a kakaómmal leülök megnézni az esti híreket.

Ui.: vettem egy piros kalapot. Hogy menjen a napszemüveghez.

Szöveg: Kaplár Kata

Kép: Bendó Zsuzsanna