He's like the wind

“I’ve always been banned from musicians. I had this blacklist inherited from friends, and musicians or actually any kind of artists figured there together with lawyers, journalists, curly-haired, blue-eyed, left-handed men, twins, historians or athletes. I know, it’s funny, because I always had a thing for twins and found the left-handed different in a way that would attract me. Let alone the deep admiration I immediately felt towards anybody who could do something I had no clue about.

So one day this guy showed up, with his messy curls and a twin sister. And his music that made me remember all the things in the world I always wanted to experience but almost forgot about.

I tried really hard not to fall, not this time, not for this guy. I miserably failed, of course.

From the first moment, I tried to convince myself he was way too up on his high horse for me. This theory lasted for about 7 minutes into the first conversation; then I had to admit there was no horse whatsoever. Not that he was very much down to Earth, no. He was in the clouds most of the time, or maybe even in space, seeing the world underneath through his own looking lens. But he wasn’t pretending.

Then I tried listing all the reasons why I’m not made for putting up with someone of his kind. That “they” only have their own field of interest in their mind, that after I’d overcome my admiration, there wouldn’t be much left to see; that there wouldn’t be anything to talk about; that we’d share no common interest; that everyday life would be just a lot of trouble with somebody who makes their living by being an Aaaartist. And most of all, that his taste is beyond average in everything – how am I supposed to drag him to the movies without feeling ashamed for watching a blockbuster?

Again, I was wrong. Music was just his way of expressing his thoughts about anything he was interested in, and he was interested in so many things! He could easily spend hours discussing how the French football team could get out of that trouble they got themselves into at the World Cup; then continue on with his opinions about Clint Eastwood as an actor and as a director; how he sometimes felt sorry for the wives of all the eurocrats, and how he envied them on other days; or how he would teach his future children about the consequences of their acts.

When it came to everyday life, he cooked like some local Jamie Oliver, only with a smaller mess. As for entertainment for the masses: not only would he go to the movies on a Saturday to laugh about the bad plot in the middle of the crowded room, but he would insist we go to the amusement park afterwards, because he felt like going on the rollercoaster.

Being with him felt like being in a shooting of a cartoon movie – colours, lights, sparks all over the place. Never a minute of boredom. It was a constant May Day, with cotton candy. One day he even got me a bouquet of colourful balloons instead of flowers.

That’s when I started worrying.

I was afraid of the day when the shine wears off. I thought he liked the novelty of being with someone who shares his enthusiasm for Sunday ice cream and is willing to wear a colourful feathered hat for that; and I feared the day when it stops being a novelty and therefore stops being enough. I was worried that the playful everydays we had would start tiring him; that once he’d learnt everything about me there won’t be anything more for him to discover. I’m big on self-doubting, on days of darks thoughts I would think he’s so out of my league that Patrick Swayze could sing his tacky “just a fool to believe I have anything (s)he needs” song on my behalf. I just wasn’t sure if I was interesting enough. Especially not whether I could keep being interesting. I could never get the old stereotype about artists out of my mind, and I knew I was no muse.

After the balloon thing I spent weeks in a strange daze, wondering around in life, waiting for something to happen, or, more accurately, waiting for something to stop happening.

And then one day, he was sitting at his piano in his orange T-shirt. His face was all wrinkly from sleep, his hair just the usual mess. His fingers were walking up and down on the keys, as if they were mumbling a melody. He was mumbling too. “Music comes to me easier when you’re around. You inspire me.”

There. He said it. Inspiration. Me. For him.

While I was searching for my words, I thought, with all due respect, Patrick Swayze can stop singing on my behalf.”


**********************************************************************************


„A zenészek mindig a bölcs barátnőktől örökölt tiltólistámon voltak, a jogászokkal, firkászokkal, göndör hajú, kékszemű, balkezes férfiakkal, ikrekkel, történészekkel és sportolókkal együtt. Ehhez képest persze tréfás, hogy mindig vonzottak az ikrek, a balkezesekben is izgalmasnak találtam, hogy mások, mint az átlag. Arról nem is beszélve, hogy őszintén csodáltam mindenkit, aki valami olyasmivel foglalkozott, amihez én egyáltalán nem értek.

És akkor egyszercsak felbukkant ez a srác, kócos göndör fürtökkel és egy ikerhúggal. Meg a zenéjével, amitől hirtelen úgy éreztem, egy csomó dolog van még a világban, amiről majdnem elfeledkeztem.

Annyira igyekeztem nem vonzódni hozzá! És persze csúnyán elhasaltam.

Első perctől fogva próbáltam meggyőzni magam, hogy nem tetszik, ahogy fensőbbségesen viszonyul mindenkihez, mintha előkelő elefántcsont-tornyából ereszkedne le hozzánk. Ezt az elméletemet első beszélgetésünk hetedik percéig sikerült fenntartanom, azután rá kellett jönnöm, szó nincs semmiféle toronyról. Na nem mintha az igaz lenne, hogy két lábbal állt a földön. Leginkább a fellegekben járt, vagy talán még messzebb, valami saját Naprendszerben, onnan vizsgálgatta a világot házi készítésű távcsövén át.

Próbálva menteni a menthetőt, listát írtam az okokból, amiért az ilyesfajta ember nem hozzám való. Hogy „ők” csak saját világukkal vannak elfoglalva, hogy miután kezdeti heves rajongásom elmúlik, nem sok csodálnivaló maradna. Hogy úgysem lenne miről beszélgetnünk, hogy semmi közös nincs bennünk, hogy a hétköznapok egy Művésszel igazán nem egyszerűek. És főleg, hogy az ő ízlése biztosan annyira kifinomult mindenben, hogy sosem mernék elmenni vele moziba, mert szégyellném, hogy valami álomgyári kasszasikert nézünk.

Persze tévedtem megint. A zenét arra használta, hogy elmesélje, mit gondol, mi érdekli. És annyi minden érdekelte! Órákig tudta elemezni, a francia válogatott hogyan tudna kilábalni abból a kínos helyzetből, melybe a világbajnokságon hozta magát; ezt könnyedén továbbvezette Clint Eastwood színészi és rendezői munkásságának összehasonlítására, majd rátért az eurokraták feleségei iránti kettős érzelmeire, hogy néha sajnálta, máskor irigyelte őket, majd a társalgást jövendő gyermekeinek nevelésére vonatkozó elméletek megvitatásával zárta.

A hétköznapokról csak annyit, úgy főzött, mintha ő lenne a környék Jamie Oliverje, csak kisebb rumlit hagyott. A tömegszórakoztatásról meg annyit, hogy nemcsak beült a legnépszerűbb filmre szombat este, és a zsúfolt teremben szórakozott a történet hiányosságain, de utána ragaszkodott hozzá, hogy vidámparkba menjünk, mert hullámvasutazni támadt kedve.

Mintha egy rajzfilmben lettünk volna – mindig színes, fényes, csillogó díszletek között. Egy percig sem unatkoztunk, minden nap gyereknap volt, vattacukorral, kakasos nyalókával. Egyszer például virág helyett egy csokor színes lufival állított be.

Na akkor kezdtem aggódni.

Mindig féltem a naptól, amikor megszűnik a varázs. Gondoltam, frissítő újdonság számára valaki, akivel versenyre tud kelni fagyiimádatával, és vidáman végigsétál a városban egy színes tollakkal díszített kalapban. Épp ezért aggódtam, hogy ha az újdonság varázsa megszűnik, mindez nem lesz majd elég. Féltem, hogy a játékos hétköznapokban majd elfárad, hogy ha egyszer majd mindent megértett belőlem, nem lesz több felfedezésre váró terület. Önkételkedésben erős vagyok, rosszabb napokon elhittem, hogy túl jó ő hozzám, és hogy Patrick Swayze vidáman énekelhetné a nevemben is, hogy bolond volt ő, hogy elhitte, bármit is nyújthat, ami említésre méltó. Sosem voltam biztos abban, vajon elég érdekes vagyok-e. A művészekről alkotott jó öreg sztereotípiát nem tudtam kiverni a fejemből, mert tudtam, nem vagyok múzsa-alkat.

A lufis eset után hetekig valami furcsa felhőben éltem, óvatosan motoszkáltam a világban, várva, hogy történjen valami. Vagy inkább várva, hogy valami elmúljék.

Egyik reggel a zongoránál ült a narancssárga pólójában, összegyűrt arccal, szalmakazallal a fején. Az ujjai fel-alá vándoroltak a billentyűkön, talán egy új dallamot mormoltak. Ő is csak dünnyögött. „Sokkal könnyebben megtalál a zene, ha velem vagy. Ihletet adsz.”

Tessék. Elhangzott. Ihlet. Én. Neki.

Egy darabig nem jutottam szóhoz. Arra gondoltam, minden tiszteletem Patrick Swayze-é, de mégse énekeljen a nevemben.”

Szöveg: Kaplár Kata

Kép: Bendó Zsuzsanna

I think it's going to rain today

Mielőtt elkezded olvasni. Play.

Vasárnap volt, az utolsó azon a nyáron. Az ég felhős volt, esőt ígért, hosszú hetek óta először. Az ország régen nem látott ilyen hosszú és forró nyarat, szinte fenyegető volt a hőség, értelmezhetetlen. Nem meglepő hát, hogy a ház lakói szétszéledtek, mindenki talált egy békés tengerpartot, ahol átvészelhette a fénytől súlyos napokat.
Mégis, az üres ház nyomasztotta. A mosogatógép magányosan zúgott a szokatlanul tiszta és rendezett konyhában, és a vasaló mellett sem álltak halomban a tiszta ruhák. A nappaliban üres volt az édességes dobozka, a folyosón a váza is. Az az egy szál száraz rózsa is csak emlékeztetőül lógott a szobájában, egy félreértett este árva tanúja.
Először nem tudta, mit kezdjen magával és a hirtelen rászakadt idővel. Úton volt egész nyáron, körülvéve barátokkal és idegenekkel, mintha mindent egyszerre kellene látnia, éreznie. És most, hogy a bőröndöt visszatette a sarokba, és a szürke ég is lusta vasárnapra csábított, nem volt kivel megossza a bölcs semmiségeket, melyekkel gazdagabb lett. Ténfergett az üres házban, letörölgette a kerti bútort. Aztán bevitte a garázsba, még mielőtt elázna. Eltette a nyári ruhákat, sorba állította a cipőket.
Aztán megállt egy pillanatra, és nevetett saját nyugtalanságán. Mindig is szerette a csöndes, zavartalan vasárnapokat. Gimnazista korában a vasárnap a nagymama süteményéről és a Forma 1-ről szólt, később kertvárosi sétákról, aztán játszóterekről.
Feltett egy kávét, megkereste a kedvenc zenéit. Kiült az erkélyre a bögrével és egy könyvvel, és élvezte az álmos szomszédság méla csöndjét.
A nyugtalan várakozás békés készülődéssé változott, és alig néhány óra múlva, az első villámlással szinte egyidőben, hallotta, ahogy egy autó megáll a ház előtt. Hazajöttek.

*******************************************************************************

It was a Sunday, the last one that summer. The sky was cloudy, with rain approaching, for the first time in weeks. That summer was long and hot; the country hasn’t seen that threatening, unreasonable heat for many years. No wonder the habitants of the house have spread around, each one to a peaceful seashore where they could get through the sunny days.
Still, the empty house felt gloomy. The dishwasher flushing lonely in the unusually clean and tidy kitchen; no piles of clothes by the ironing board. The little bonbonnière in the living room was empty, just like the vase in the hall. That one dry rose in her room was only a memento, silent witness of a misunderstood night.
She didn’t know what to do with herself, and the time she suddenly had on her hands. She’s been on the go the entire summer, surrounded with friends and strangers, as if she had only those few months to see, to feel everything. And now as she put her suitcase back in the corner, and the grey sky was suggesting a lazy Sunday, she couldn’t find anybody to share her pointless little pieces of wisdom, everything she learnt on the road.
She kept on roaming around in the house, cleaned the garden furniture. Then put it to the garage, before it would get wet in the rain. She cleaned away the summer clothes, arranged the shoes.
Then she stopped for a moment, and started laughing. All her anxiety was silly. She’s always liked calm, undisturbed Sundays. Years ago, when she was in high school, Sundays were all about Gramma’s cake and Formula 1, later walks in the suburbs and playgrounds.
She made a coffee and searched for her favourite music. She sat on the balcony with the mug and a book, and listened to the dozy silence of the neighbourhood.
Her nervous suspense slowly turned into peaceful wait. Only a few hours later, just about when the first thunder arrived, she heard a car stopping in front of the house. Somebody came home.

Soundtrack: Katie Melua - I Think It's Going To Rain

kép: Bendó Zsuzsanna
szöveg: Kaplár Kata

La isla bonita

C’est le dernier moment de ces vacances. Demain elle va retourner à son pays de résidence, et, le jour après, au boulot. Son pays de résidence qui n’est pas son pays d’origine, et son boulot qui la stresse trop.

Elle réfléchit sur les changements que son homme a emportés dans sa vie ; des changements qui l’ont surprise. Elle n’a jamais pu imaginer aller en vacances avec ses beaux-parents ; elle n’a même pas cru qu’elle aurait avoir des beaux-parents. Elle a toujours cru qu’être dans une relation juste pour ne pas être seul était misérable, et donc elle ne s’est jamais contentée de quelque chose de médiocre. Et voilà qu’elle avait raison. Javier, lui, il est pas médiocre. Du tout. Leur relation, c’est exceptionnel. Tout comme l’amour devrait être.

C’est l’affirmation d’un idéaliste. Elle ne l’est surtout pas. Mais elle est en vacances avec une. La petite blonde qui est au port quelque part, prenant ses dernières photos de l’île. La petite blonde qu’elle apelle sa soeur jumelle. Elles ne se souviennent plus comment elles ont commencer de s’apeller ça. Il n’y a rien de raisonnable là-dans ; elles ne pourriont être plus différentes que très difficilement. Et tout de même elle l’aime, comme on aime notre petite soeur quand on est grandi, et elle aussi.

Elle regarde la petite blonde qui est maintenant assise sur les escaliers, fixant son regard sur les ruines du temple ancien. On ne fait pas beaucoup d’attention à elle ; avec sa robe d’été rose pâle, sa peau claire bronzée, ses cheveux méchés par le soleil méditerranéen elle n’est qu’une des touristes quittant l’île. De son visage on dirait qu’elle ressent un peu de nostalgie pour la mer, le ciel bleu et le café glacé qu’elle ne va pas retrouver chez elle.

Seulement sa soeur jumelle comprends qu’elle regrette aussi de devoir abandonner les longues conversations à dîner et les longs silences à la plage. Les jours où elle ne se forcait pas de se déguiser en blondie marrante et sans souci mais elle se permettait de se comporter comme elle voulait ; rire quand elle en avait envie et se renfermer dans son silence quand des pensées sombres ont occupé sa tête.

Le ferry va partir dans quelques minutes. Vers minuit, elles seront à Athènes. Et demain, elles retournent à la vie de tous les jours.

*********************************************************************************



Utolsó nap a nyaralásból. Holnap visszatér az országba, ahol él, holnapután a munkahelyére. Az országba, amely nem szülőföldje, és a munkájához, ahol mostanság több a nyűg, mint az öröm.

A férjére gondol, és a változásra, melyet ő hozott az életébe. Maga is meglepődött rajta. Sosem gondolta volna, hogy a férje szüleivel megy majd nyaralni ; azt sem hitte, valaha lesz még anyósa, apósa. Mindig azt gondolta, szomorú dolog azért lenni valakivel, hogy ne kelljen egyedül lenni. Ezért aztán soha nem is elégedett meg közepes dolgokkal. És igaza lett. Javier semmilyen értelemben nem középszerű. Ez a kapcsolat kivételes. Ahogyan minden szerelemnek lennie kellene.

Ez a naivan idealista gondolat nem jellemző rá. Nem az álmodozó fajta, ez biztosan a szöszi hatása. A szöszié, aki a kikötőben kószál valahol, az utolsó képeket készíti a szigetről. A szöszié, akit ikerhúgának nevez. Maguk sem tudják már, miért kezdték így szólítani egymást – igazán nem logikus, hiszen annyira különbözők. És mégis, úgy szereti, mint a kishúgunkat szeretjük, mikor már mindketten felnőttünk.

Nézi a szöszit, aki most a lépcsőn ül, az ókori szentély romjait fürkészi. Nem kelt nagy feltűnést, halvány rózsaszín ruhájával, napsütötte világos bőrével, napszítta szőke hajával beleolvad a szigetről hamarosan távozó turisták tömegébe. Arckifejezése azt sugallja, most búcsúzik a tengertől, a kék égtől, a jegeskávétól, amelyek otthon annyira fognak neki hiányozni.

Csak ikernővére tudja, mi fog még jobban hiányozni. A hosszú beszélgetések vacsora közben, és a hosszú csöndek a strandon. A napok, amikor nem erőltette magára a vicces szöszi jelmezét, csak volt, ahogy lennie jólesett. Nevetett, ha ahhoz volt kedve, és hallgatott, ha borús gondolatai támadtak.

A komp hamarosan indul. Éjfélre Athénban lesznek. Holnaptól újra a hétköznapok kezdődnek.