Az ébredés utáni arcokat gyűjtötte. Azokat az első pillantásokat, amikor az agy még csak próbálja feldolgozni, amit a szem lát; a „hol vagyok?” „milyen nap van?” riadt ráncait.
Kalauzként ez persze nem volt nehéz, naponta utasok sokaságát ébresztette, legtöbbször egy hangos „jó reggelt” is elég szokott lenni, de néha óvatos böködésre, alkalomadtán óvatos rázogatásra is szükség volt.
Az ébredő arcokat nem lehetett megunni. Volt, aki riadtan és elveszetten nézett, mások kismacskásan nyújtózkodtak, mielőtt átadták volna a jegyet. Egyszer egy lila kabátos hölgy megköszönte, mintha ő kérte volna az ébresztést. Néhányan zavartan elnézést kértek; egy fiatal lány azt dünnyögte, „ne mééééég”.
A Kalapos sosem aludt. Legtöbbször úgy ült, hogy a nap az arcát érje, és csukott szemmel fürdőzött a sugarak melegében - a dupla üvegen nem fújt át a szél. Jegye mindig ki volt készítve a kisasztalra, és az „Örülök, hogy látom, Kisasszony” mellé mindig biggyesztett egy kedves mosolyt is.
Egyszer együtt vártak egy csatlakozást. A Kalapos magáról mesélt.
„Tudja, sokat utazom, ráérek figyelni az embereket. Kitalálok történeteket róluk: a lila kabátos hölgy hegedűleckéket ad, és a papagája közberikácsol, ha a tanítvány hamisan játszik. A göndör hajú fiú péknek tanul, az az álma, hogy olyan krumplis kenyeret süssön, amilyet csak a nagyapja tudott. A piros szoknyás lányt minden reggel hagyja a kedvese még öt percet aludni, azért dünnyögött az előbb magának is.”
A lány felnevetett – ő is gyakran elképzelte, milyen lehet az utasok élete, amikor nem ezen a vonaton ülnek.
„De tudja, néha megijedek. Kitalálok én mindent róluk, de a nevüket se tudom. Rájuk aggatok történeteket, múltakat, életeket, és nem is tudom, miért. Szeretném ismerni őket? Szeretném, ha nem egy rakás idegennel tölteném ezt az időt? Szeretném, ha lenne bennünk valami közös?”
A lány elgondolkodva hallgatott – ez mind neki is eszébe jutott már. Aztán a Kalaposra nézett, és azt mondta:
„Szerintem van bennünk valami közös. Ez a két óra negyven perc – ilyenkor együtt vagyunk idegenek.”
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *
She was collecting the waking up faces. Those first regards, when the brain is trying to process what the eyes see; the confused wrinkles of “where am I?” and “what day is it?”.
Being a ticket controller, it wasn’t too complicated; she had to wake up lots of people every day; most of the time a louder “Good morning” was enough, but sometimes she needed some careful poking, possibly a friendly nudge.
She couldn’t get bored with the waking faces. Some looked frightened and lost; others would stretch like a cat before they handed over their tickets. Once a lady in a purple coat thanked her, as if she had asked for a wake up call. Some were embarrassed and said sorry; once a girl just mumbled “not yet pleeeease”.
Hat Man would never sleep. Most of the time he chose his seat so the sun could reach his face and would just enjoy the warmth of the rays with his eyes closed – the chilly wind couldn’t come through the double windows. His ticket was always prepared on the side, and he always accompanied his “Glad to see you, Miss” with a genuine smile.
Once they were waiting for a connecting train. Hat Man would talk about himself.
“You know, I travel a lot, I have time to observe people. I make up stories about them: the lady in the purple coat gives violin lessons, and her parrot screams if the student hits the wrong notes. The boy with the curly hair is studying to be a baker; his dream is to make potato bread like his grandfather did. The girl in the red skirt, her sweetheart always lets her sleep five more minutes in the morning, that’s why she was begging you.”
She burst out laughing; she wondered about the life of the travelers too.
Hat Man was still talking.
“But, you know, sometimes I get really scared. I make up all kind of things about them, but I don’t even know their names. I dress them up with stories, pasts, lives, and I don’t really know why. Do I wish to know them? Do I wish I didn’t have to spend all this time with a bunch of strangers? Do I wish we had something in common?”
She listened to him understandingly. All those questions have crossed her mind too. Then she said to Hat Man:
“I think we do have something in common. These two hours and forty minutes. Here we are strangers together.”
