To more than I can be

Szent Jakab közhelyes igazságokra tanított, melyeket vagy hallottam már számtalanszor, vagy nem akartam tudni egyáltalán.

Hogy vannak idők, mikor menni kell.

Hogy ha szomjas vagyok, hát inni kell, és ha éhes vagyok, enni. Hogy néha akkor is enni kell, ha nem vagyok éhes.

Hogy mások vagyunk, mindannyian. Egy picit. De közben annyira hasonlók is vagyunk, mind, egy kicsit másképp.

Hogy vannak helyek és idők, ahol és amikor az emberek jók. Hogy elhinni, az emberek jók, azt is jelenti, védtelen vagy. Hogy védtelennek lenni talán nem jó, de fontos.

Hogy mindenki egy kicsit igazabb, nemcsak valódibb, ha naponta 25 km-t sétál, házával a hátán. Mert szerepet játszani kimerítőbb, mint a végtelen mesetán gyalogolni órákig, anélkül, hogy a táj változna, hogy emberi élet bármilyen jele felbukkanna a látóhatáron. 

Hogy nem kell mindig tudni, mit is akarok és merre tartok. Hogy egyértelműbb célom, mint a székesegyház Santiagóban, talán sosem volt még. Hogy az egyértelmű célok végtelenül kétségbeejtők tudnak lenni, amikor megvalósulnak, és hirtelen nincs tovább.

Hogy igenis alkalom szüli a barátot, abban a kegyelmi pillanatban, amikor egymásra csodálkoznak ketten, hogy „jé, te is?”, és hogy az alkalom szülte barátságok fontosságát nem az idő- vagy térbeli távolság határozza meg.

Hogy néhány dolgon csak úgy lehet felülemelkedni, ha egy-két hegyet megmászom közben. Hogy akármilyen messzire szaladhatok, magam elől úgysincs hova bújni. Hogy megválni is csak attól fogok tudni, amiről már magam sem tudom, miért cipelem.

Hogy meg kell tanulni kidobálni a homokzsákokat, ha már csak visszahúznak, igen. De nincs rá recept, versenyszabály, előírás, hogy mikor, hol, hogyan. Megbocsátásnak, feloldozásnak, megbékélésnek mind megvan a maga ideje. Ha nem a Cruz de Ferro mellett napkeltekor, hát félúton Ventas és Ribadiso között.

Hogy elengedni, menni hagyni azért olyan nehéz, mert az üresség, ami utána jön, ijesztő, ismeretlen, azt a követ ott gyomortájékon meg már annyira megszoktam, hogy el sem merem képzelni, mihez kezdek majd nélküle.

Hogy másokat csodálni, tisztelni mindig könnyebb, mint a tükörnek bevallani, hogy ez szép munka volt. Pedig ugyanannak a tükörnek könnyebb volt bevallani, hogy félek, mint másoknak lett volna.

Hogy bizonyítani csak magamnak kell; hogy aki ismer, erősnek hisz; hogy talán igazuk van, és talán nekem is ezt kéne hinnem.

Szent Jakab semmi újat nem tanított. Csak megmutatta, ugyanolyan helyzetekre mindig ugyanúgy reagálok.

Hogy folyton arról álmodom, hogy valaki kézen fog és mutatja az utat, de közben hevesen gyűlölöm, ha valaki megpróbálja megmondani, mit is csináljak.

Hogy annyira kíváncsi és ihletre éhes vagyok, hogy amikor valaki elég magabiztosan sétál be, azonnal egyetértek mindennel, amiről pedig nem is próbált meggyőzni.

Hogy mások terveit követve, mások álmait álmodva végül mindig csapdába sétálok, olyanba, melyről egyikünk sem tudhatta, csapda, de ettől még ugyanúgy fáj, ha nem a szívem, hát a térdem.

Hogy az út végén sem fog A Nagy Válasz díszcsomagolásban várni. Hogy ha minden jól megy, addigra azt is elfelejtem, mi volt a kérdés.

Tudtam én ezt már mind. Azt is, hogy az úton sosem vagyok egyedül.

*          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *         *        

Saint James only taught me obvious truths, things I’ve heard million times before or I didn’t want to know at all.

That there are times when one needs to go.

That I need to drink when thirsty, to eat when hungry. Sometimes even when not hungry.

That we are all different, a little bit. But we are also very similar, all, in different ways.

That there are times and places when and where people are good. That believing that people are good makes you vulnerable. That being vulnerable may not always be good, but sometimes it is necessary.

That everybody is a little more real when walking 25 km a day with their home on their back. Because pretending is more tiring than walking hour after hour on the endless meseta without seeing any sign of human civilization.

That I don’t always need to know where I’m going and what I want. That I have probably never had more clear of a goal than the cathedral in Santiago. That clear goals can be incredibly unsettling when you reach them and suddenly have nothing to aim for any more.

That friendships are indeed born out of coincidence, in that moment of grace when two look at each other in genuine surprise: “you too?”; and that the importance of those friendships born out of coincidence is not measured by time or distance.

That the process of rising above sometimes has to be very literal, and I have to climb a few mountains for that.

That I can run to the end of the world, I cannot hide from myself. That the only things I can leave behind are the ones I don’t remember why I’m still carrying.

That dead weight needs to be dropped off, yes. But there is no rule or recipe on when, where, how.  There is time for forgiveness, for absolution, for peace. If it’s not by the Cruz de Ferro, it can still be halfway between Ventas and Ribadiso.

That letting go is so very difficult because the void that comes after is scarily unknown; the stone is the stomach is something so familiar it’s disturbing to imagine what I would do without.

That it’s always easier to admire and respect others than to admit to the mirror that it was a job well done. Even though it was a lot easier to admit to that same mirror that I am worried.

That I only have to prove anything to myself; those who know me believe I’m strong; that maybe they are right and I should start believing that too.

Saint James didn’t teach me anything new. He just showed me that in similar situations I always react the same way.

That time and again I’m longing for somebody to take me by the hand and lead me where I want to go, but at the same time I hate being told what I should be doing.

That I’m so hungry for inspiration that when somebody comes with it, I immediately buy in to whatever idea they are not even trying to sell.

That following somebody else’s plans, dreaming somebody else’s dream always leads me to a trap. That it doesn’t matter that none of us knew it was going to be a trap, it just hurts all the same, if not the heart then the knee.

That The Big Answer will not be waiting for me at the end of the road. That if all goes well, by then I will not remember what the question was.

I knew this all already. I knew I never walk alone.

The things that we lost at the end

kép: LepiArt

Azt hitted, azért hagytalak el, mert nem voltál elég jó. Azt hitted, játszottam csak, és rossz vége lett. Azt hitted, észre sem veszem, amikor minden egész eltörik; azt hitted, csak úgy elsétálok.

Arra sosem gondoltál, jobban hiszek benned, mint te saját magadban. Hogy tudtam, amit te csak most kezdesz érteni, hogy acélból vagy, igazán. Hogy ha akarnálak, se tudnálak összetörni, hogy a széthulló darabokat a helyükre illeszted végül. Nélkülem.

Éppen ezért kellett elmennem. Hogy lásd, mindent megtehetsz, nélkülem is. Hogy hited ne csak bennem, magadban is legyen.

Most még azt hiszed, nekem bizonyítasz. Nekem akarod megmutatni, át tudod szelni Európát, te, az autó, meg a bolond GPS. Hogy megmászod a svájci Alpokat, egyedül, hogy megmutasd.

Azt hiszed, miattam ugrasz fejest öt nap-három ország-két fesztivál túrákba? Hogy miattam, nekem sütöd a túrós rétest, főzöd a nagyapám kávéját? Kicsi, azt az éttermet meg akartad nyitni, mióta ismerlek. Ha most dacból, haragból, keserűségből végül tényleg megteszed, nem miattam, nem értem lesz. Éppen csak eljött az ideje. És ha mégsem étterem, hanem óvoda lesz belőle, annak sem a három okos és szép gyermek lesz az oka, kiket sosem terveztünk. Mindketten tudjuk, meg fogod írni azt a regényt. De én azt is tudom, nem rólam. Nem nekem, nem értem.

Lassan te is rájössz, azért nem kérem, bocsáss meg, mert igazán nem is haragszol. Nem vallanád még be, de titokban elégedett vagy azzal, amivé – szerinted – miattam lettél. Tudjuk mindketten, nincs már messze a nap, amikor büszke leszel arra, akivé nélkülem nőttél. Akkor már nem fog fájni, hogy nem szerettelek eléggé.

*     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *    

You thought I left you because you weren’t good enough. You thought I was just playing and it ended badly. You thought I wouldn’t notice when it all falls apart; you thought I would simply walk away.

It never crossed your mind that I may believe in you more than you do. That I knew what you only start to understand now: that you are made of steel, for real. That I couldn’t break you, even if I wanted to; that you will put the fallen pieces back together, without me.

This is why I had to leave. For you to see, you can do anything, without me. For you to have faith not only in me, but in yourself.

You still think you’re proving it to me. You want to show me that you can cross Europe, alone with your little car and silly GPS. That you can climb the Swiss Alps, alone; to show me.

You think you’re jumping into sudden five days-three countries-two festivals trips? That you bake the cheesecake; make Grandpa’s coffee for me? Love, you wanted to open that restaurant since I met you. If you do it now, out of anger or bitterness, it won’t will for me. It will happen because it’s time. And if it won’t be a restaurant but a kindergarten, still, it won’t be for the three beautiful _and_ smart kids we never planned to have. We both know you’ll write that novel. But I also know it won’t be about me. Neither for me.

Slowly, you’re starting to see, I'm not asking  you to forgive me because you’re really not angry. You wouldn’t admit it just yet, but secretly you’re content with who you’ve become, even if you think it was because of me. You know that one day you will be proud of the person you’ve grown to be without me. That day is not far. That day it won’t hurt any more that I didn’t love you enough.

The blame. On you.

It’s your fault, all yours. You made me fall and then left me to deal with the pain. You made me feel safe and now I’m all alone to face my insecurities. You showed me how everything could be so easy and it’s suddenly so heavy to get through a simple day. You made me see the joy in unexpected times and places and now I can’t find it anymore anywhere I know it used to be. You said “for us it’s never been easy” and laughed about it; now I’m the one left of that ‘us’ and I don’t see anything amusing in it still not being easy. It must be your fault that I felt innocent, with you, playful, curious, and now I think I was just stupid, childish, nosy. You made me like the music that used to heal your broken heart; now there is no way in hell Linkin Park can help me. I loved that perfume that reminds me of you; now I cannot stand the very thought of it. Because of you I started not closing the blinds for the night and slept like a child no matter what; now I can’t find rest even in the pitch black dark. Nothing could harm me because you were my protective layer of soft and fluffy dreams, now nothing can harm me because I’m too numb to feel it.
How on Earth could it not be your fault?
If not you, then who is to blame because I let you too close and now it hurts so much? Whose fault is that I believed what you never said and was willing to give you all you never asked for? Whose mistake was that I let you tear down the walls I built around myself and now I’m vulnerable? Whose fault is that I only wanted to take care of you and got hit badly myself? Who is to blame for the idea of opening a restaurant with you that I loved so much; who is to blame because I can barely think about eating these days? Who is responsible that the picture in my head, of the father of my future children, helping them with the maths homework, looks so much like you? Whose fault is that snow, that used to make me feel the grace and love from above now is nothing more than another painful reminder that I cannot send you pictures of the snow angel I made in the backyard? And what am I going to do with all that whipped cream I stored for your coffee only?

Another suitcase / A bőrönd illata

Yes we can. Pack up and move away, another country every other year, cut the ties, dismantle furniture and then rebuild them again, make home of another empty flat, oh yes we can. Get a new SIM card, open a new bank account, register in a new country, having fixed cars, teeth, shoes, in another language, yes we can.

We are what the Erasmus generation has become. You can recognize us from a suitcase being glued to our hand, from different currencies being mixed up in our wallet. We may have a husband in Africa, a brother in the Middle East, friends in Asia, family in Europe, so no wonder we are always on the go. We’re coming home for Christmas; we send you postcards and jump photos, because, believe it or not, we miss you. It may look like it’s a life of endless pleasure trips, but it really is just an ordinary life. With an ever-changing background.

We chose to be the eternal foreigner. Or maybe we just accepted when it happened, because it was exciting, it promised a new challenge, another kingdom to conquer.

We grew patient over the years; we don’t panic over a delayed flight any more and only start getting annoyed after the third missed connection. We adapt to the climate we have to live with, we consider 22 degrees as summer or winter as applicable, we know better than the locals that the first snow will cause chaos or that the summer will be unbearably dry. We find a way to make our “home” dishes with the ingredients and substitutes we can find; we bring home weird, so-called “exotic” new flavours and habits. We get inexplicably homesick in a supermarket, at a train station, watching a movie. We feel guilty for only coming home for weddings and funerals, for never being there. Maybe we don’t really want to start everything all over again for the fifth time, but we do it nevertheless because we know we can. We rarely admit it, but we are clinging on every tiny bit of familiarity we can find; we hate watching others leave. We are so afraid of being left behind again, that when times come, we decide to be the first to pack up and leave.

Sometimes you envy us for the life, the possibilities, the mobility we have; we sometimes long for something stable you have.

We are what you sometimes think you could have been. We are who we sometimes think we shouldn’t have become. 

*     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      

Persze hogy menni fog. Összepakolunk, elköltözünk, kétévente másik országba, oldunk, újrakötünk, bútort bontunk és újra összerakunk, otthon varázsolunk megint egy üres lakásból, Tamás Otthon lenni-jét megint egy másik falra tesszük ki, ó igen. Szerzünk új telefont, nyitunk új bankszámlát, megint egy másik országban, autót, fogat, cipőt javíttatunk, megint egy másik nyelven, ó igen.

Mi vagyunk, amivé az Erasmus nemzedék felnőtt. Felismerhetsz minket a kezünkhöz ragadt bőröndről, a pénztárcánkban összevissza kevert mindenféle pénzekről. A férjünk Afrikában, az öcsénk a Közel-Keleten, a barátaink Ázsiában, családunk Európában; nem csoda hát, hogy állandóan úton vagyunk. Karácsonyra hazajövünk, közben meg képeslapokat és ugrálós képeket küldünk, mert, hiszed vagy nem, hiányzol. Úgy tűnhet, életünk csupa vidám kirándulás, pedig igazán csak olyan, mint bárki másé. Csak a díszlet változik folyton.

Azt választottuk, hogy mi leszünk az örök vándor. Vagy talán nem is választottuk, csak elfogadtuk, amikor történt, mert izgalmas volt, új kihívást ígért, újabb meghódítandó birodalmat.

Az évek során türelmet tanultunk; már nem esünk pánikba egy késő repülő miatt, és csak a harmadik lekésett csatlakozás után kezdünk nyűgösek lenni. Alkalmazkodunk az éghajlathoz, melyben élnünk kell, szükség szerint télnek avagy nyárnak tekintjük a 22 fokot; a bennszülötteknél is jobban és előbb tudjuk, hogy az első hó mekkora felfordulást fog okozni, és hogy a nyár elviselhetetlenül száraz lesz. Megtanuljuk, mivel helyettesíthetők a töltött paprika csak otthon kapható hozzávalói, és a kávét is úgy főzzük, ahogy a nagyapa szokta; cserébe egzotikusnak mondott furcsa új ízeket és szokásokat viszünk haza. Váratlan és megmagyarázhatatlan honvágy tör ránk a közértként is ismert kisboltban, a vasútállomáson, a moziban. Állandó bűntudatunk van, mert csak esküvőkre és temetésekre jövünk haza, mert sosem vagyunk jelen. Talán nem is akarunk megint mindent elölről kezdeni. Aztán mégis megtesszük, mert tudjuk, menni fog. Ritkán valljuk be, de görcsösen ragaszkodnánk az otthonosság minden apró morzsájához; utáljuk végignézni, amikor mások mennek. Félünk, hogy valaki megint elhagy, ezért ha eljön az idő, elsőként csomagolunk.

Néha talán irigyled az életünket, a lehetőségeinket, a mozgékonyságot; mi néha fájón vágyunk az állandóságra, mely elől egyébként folyton menekülünk.

Azt gondolod, mi vagyunk, aki lehettél volna. Közben mi azon tűnődünk, nem lettünk-e, akivé nem kellett volna válnunk.