But I want more

Majdnem jobban szerette, ha a lány messze járt. Eleinte persze jobban hiányzott; csak a gondolattól, hogy túl három vad határon, hullámokban rohanta meg a fájó hiányérzet, de legalább nem várta folyton. Nem ült órákig a rakodópart alsó kövén, egyik cigarettáról gyújtva a másikra, reménykedve, hogy majdcsak felbukkan. Nem kapta fel a fejét minden nevetésre, mely csak kicsit is hasonlított a lányéra, nem szédült meg, ha a parfümjét valaki más viselte, nem rezzent össze minden kék autó láttán. Tudta, nem lehet a lány, hagyta hát, hogy élete békésen és eseménytelenül folydogáljon.

De ha a közelben volt, persze sosem igazán jelen, a békés és eseménytelen folydogálás állandó, nyugtalan várakozássá alakult. Pedig tudta, hiába, a lány szinte sosem jött. Ritkán ígérte meg, de akkor sem lehetett egészen biztosra venni. Nem szándékosan hanyagolta, egyszerűen csak neki nem volt olyan fontos. Igazán nem is tudta, a szépszemű fiú menyire várja. Ha tudta volna, talán bűntudatból, vagy kötelességszerűen többet telefonál, és akkor csak mondták volna az üres butaságokat egymásnak, így viszont ritkán, tervezhetetlenül, de kényszer nélkül, a maguk összevisszaságában lehettek együtt. A fiú duzzogott, a lány csak nézett rá a kék szemével „de azért szeretsz?”, aztán kinevették a világot. Vagy megváltották.

Főleg akkor talált vissza hozzá, amikor boldogtalan volt, vagy egyszerűen csak elveszett. Majdnem megnyugtató volt nem hallani róla: azt jelentette, minden rendben van. Ha borúsra fordulnak a dolgok, úgyis felbukkan majd, mint eső előtt a hangyák. 

*    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *

He almost liked it better when she was far away. At first it was harder; just the thought of her being halfway cross the world caused him physical pain; but at least he didn’t wait. He didn’t sit by the riverside, smoking one cigarette after the other, hoping she’d suddenly show up. He didn’t turn around for every laughter that even remotely sounded like hers; he didn’t get dizzy when he smelled her perfume on somebody else; he didn’t shiver at the sight of every single blue car. He knew it couldn’t be her, so he let his life go on peacefully and eventless.

But when she was around, although never really present, his peaceful and eventless life became a permanent, restless wait. He knew it was all in vain; she barely ever appeared. She only promised very rarely to come around, and even then, he could never be sure. She didn’t neglect him on purpose, he was just not that important for her. She wasn’t really aware how much he was craving to see her. If she’d known, she maybe would have called more often, out of guilt, or misunderstood sense of duty, and then they would have just thrown empty silly clichés at each other. This way instead, although they would only be together on rare and unforeseen occasions, they could do so in their very own messy ways. He would pout for a while and she would just look at him with those blue eyes of hers, asking innocently „you still love me?”, and then they would mock the world. Or try saving it.

She would usually come back to him when she was unhappy; or maybe simply just lost. It was almost a relief not to hear from her: it meant everything was alright. If life gets hard, she’d appear just as ants do before the rain.

Supergirls just fly

Felkelt ő időben, mert tudta, az átlagnagymamáról alkotott elvárásoknak nem könnyű megfelelni; főleg egy legkevésbé sem átlagos nagymamának. Az unokái mindig mondták, nem szokványos nagymama az, aki nem aprómintás nejlon otthonkában főzi a vasárnapi levest, de még ők sem tudták, mennyire igazuk van.

Azért persze megfőzte azt a vasárnapi levest, csak néha kicsit elmélázott felette. Mint ma délelőtt is.

Mozgalmas volt az éjszaka. A szokásos teendők nem estek nehezére, dolga végeztével mindig elégedett félmosollyal gondolt vissza az elvesztett kulcscsomókra, melyeket úgy helyezett el buszmegállók padján, hogy a gazdájuk mindig megtalálja őket; az eltévedt gyakornok fiúkra, akiknek megmutatta a helyes utcát; a kétségbeesett ifjú feleségekre, akiknek elmagyarázta a különbséget élesztő és sütőpor között. Becsukta a nyitva felejtett ajtókat a hajnalban hazaérő lakótársak után, „rendben megérkeztünk” sms-eket küldött aggódó anyáknak, házassági évfordulók emlékeztetőit írta be okostelefonokba, beállította az elfelejtett ébresztőket.

Ez az este is átlagos lett volna ez még azzal együtt is, hogy hirtelen ki kellett nyitnia egy virágboltot, hogy a sokáig érlelt és hibátlanra munkált vallomás mellé megfelelő virág is kerüljön. A hétköznapi kis csodák sosem fárasztották.

De néhanapján minden szuperhősnek kijár a lazítás. Pláne ha egynél több szuperhős is akad a környéken. Két-háromhavonta összejártak, ki mikor érkezett, az éjszakai műszak sűrűségétől függően, legtöbben még munkaruhában. A munkaruha persze mindenkinél mást jelentett, volt, aki a már emlegetett nejlon otthonkát kedvelte, egyesek a klasszikus latex összeállításra esküdtek, hollywoodian lobogó köpennyel vagy anélkül, mások a kopasz fej és kecskeszakáll együttesét találták ellenállhatatlannak.

Ezeken az estéken megbeszélték, ki mire jutott az elmúlt hetekben, ötletek adtak egymásnak, anekdotáztak – örültek, hogy hasonszőrűek között lehetnek.

Persze hogy későn ért haza, és elfáradt a vasárnapi leves fölött. Csak egy icipicit akart leülni és szusszanni egyet.

Arra ébredt, hogy az unokái pucolják a répát, és darabolják a húst. Egy pillanatra mintha hollywoodian lobogó köpenyt is látott volna az egyiken. 

 *   *   *    *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *

Elles s’est levée à l’heure – elle était bien au courant qu’on attend beaucoup de grand-mères moyennes; et que c’était pas évident pour une grand-mère qui était pas moyenne du tout. Ses petits-enfants ont toujours dit que quelqu’un qui n’a pas de robe en nylon pour faire la soupe de dimanche n’est pas une grand-mère de tous les jours. Ils le disaient souvent, mais ils n’imaginaient pas à quel point ils avaient raison.

Elle a tout de même préparé la soupe de dimanche chaque semaine, sauf qu’elle était un peu faitguée de temps en temps. Comme cette matinée.

Elle avait une nuit chargée. Normalement, ses tâches habituelles ne l’ont jamais fatiguée. Elle avait toujours un sourir content quand elle pensait aux clés qu’elle a placés dans des arrêts de bus pour que leurs propriétaires les retrouvent ; ou aux stagiaires perdus qui sont rentrés avec son aide ; aux jeunes mariées désespérées auxquelles elle expliquait la différence entre levure et backpulver. Elle fermait des portes pour des colocs qui rentraient trop tard, elle envoyait des textos « tout va bien » aux mères inquiètes ; elle notait des anniversiares de mariages dans des smartphones, elle mettait des alarmes qu’on a oubliés.

La nuit aurait été tout à fait normale, même avec le magasin de floriste qu’elle a dû ouvert pour qu’une confession élaborée soit accompagnée par un bouquet comme-il-faut. Elle trouvait toujours du plaisir dans les miracles simples.

Mais de temps en temps même les superhéros méritent un peu de repos. Surtout s’il y a plusieurs superhéros dans le quartier. Ils s’organisaient une soirée chaque deux-trois mois, chacun arrivait à son aise, après qu’ils on finit leurs missions de nuit, la plupart d’eux toujours en tenu de travail. Ce qui changait de l’un à l’autre : certains portaient la fameuse robe en nylon ; d’autres les ensemble classiques en latex, sans ou avec le cape de style Hollywood ; encore d’autres étaient convaincus que c’est la tête chauve et la barbiche qui faisait la différence.

Ces soirées-là, ils se racontaient leurs derniers aventures, ils échangaient des idées, des histoires – ils étaient contents d’être parmi des âmes soeurs.

Bien sur qu’elle est rentrée tard. Elle était donc vraiment fatiguée en préparant la soupe de dimanche. Elle avait hâte de s’assoir, juste un tout petit peu, une minute.

Elle s’est réveillée pour voir ses petits-enfants pelant les carottes et coupant la viande. Pour un moment elle avait l’impression de voir même un cape de style Hollywood.