Yes we can. Pack up and move away, another country every other year, cut the ties, dismantle furniture and then rebuild them again, make home of another empty flat, oh yes we can. Get a new SIM card, open a new bank account, register in a new country, having fixed cars, teeth, shoes, in another language, yes we can.
We are what the Erasmus generation has become. You can recognize us from a suitcase being glued to our hand, from different currencies being mixed up in our wallet. We may have a husband in Africa, a brother in the Middle East, friends in Asia, family in Europe, so no wonder we are always on the go. We’re coming home for Christmas; we send you postcards and jump photos, because, believe it or not, we miss you. It may look like it’s a life of endless pleasure trips, but it really is just an ordinary life. With an ever-changing background.
We chose to be the eternal foreigner. Or maybe we just accepted when it happened, because it was exciting, it promised a new challenge, another kingdom to conquer.
We grew patient over the years; we don’t panic over a delayed flight any more and only start getting annoyed after the third missed connection. We adapt to the climate we have to live with, we consider 22 degrees as summer or winter as applicable, we know better than the locals that the first snow will cause chaos or that the summer will be unbearably dry. We find a way to make our “home” dishes with the ingredients and substitutes we can find; we bring home weird, so-called “exotic” new flavours and habits. We get inexplicably homesick in a supermarket, at a train station, watching a movie. We feel guilty for only coming home for weddings and funerals, for never being there. Maybe we don’t really want to start everything all over again for the fifth time, but we do it nevertheless because we know we can. We rarely admit it, but we are clinging on every tiny bit of familiarity we can find; we hate watching others leave. We are so afraid of being left behind again, that when times come, we decide to be the first to pack up and leave.
Sometimes you envy us for the life, the possibilities, the mobility we have; we sometimes long for something stable you have.
We are what you sometimes think you could have been. We are who we sometimes think we shouldn’t have become.
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *
Persze hogy menni fog. Összepakolunk, elköltözünk, kétévente másik országba, oldunk, újrakötünk, bútort bontunk és újra összerakunk, otthon varázsolunk megint egy üres lakásból, Tamás Otthon lenni-jét megint egy másik falra tesszük ki, ó igen. Szerzünk új telefont, nyitunk új bankszámlát, megint egy másik országban, autót, fogat, cipőt javíttatunk, megint egy másik nyelven, ó igen.
Mi vagyunk, amivé az Erasmus nemzedék felnőtt. Felismerhetsz minket a kezünkhöz ragadt bőröndről, a pénztárcánkban összevissza kevert mindenféle pénzekről. A férjünk Afrikában, az öcsénk a Közel-Keleten, a barátaink Ázsiában, családunk Európában; nem csoda hát, hogy állandóan úton vagyunk. Karácsonyra hazajövünk, közben meg képeslapokat és ugrálós képeket küldünk, mert, hiszed vagy nem, hiányzol. Úgy tűnhet, életünk csupa vidám kirándulás, pedig igazán csak olyan, mint bárki másé. Csak a díszlet változik folyton.
Azt választottuk, hogy mi leszünk az örök vándor. Vagy talán nem is választottuk, csak elfogadtuk, amikor történt, mert izgalmas volt, új kihívást ígért, újabb meghódítandó birodalmat.
Az évek során türelmet tanultunk; már nem esünk pánikba egy késő repülő miatt, és csak a harmadik lekésett csatlakozás után kezdünk nyűgösek lenni. Alkalmazkodunk az éghajlathoz, melyben élnünk kell, szükség szerint télnek avagy nyárnak tekintjük a 22 fokot; a bennszülötteknél is jobban és előbb tudjuk, hogy az első hó mekkora felfordulást fog okozni, és hogy a nyár elviselhetetlenül száraz lesz. Megtanuljuk, mivel helyettesíthetők a töltött paprika csak otthon kapható hozzávalói, és a kávét is úgy főzzük, ahogy a nagyapa szokta; cserébe egzotikusnak mondott furcsa új ízeket és szokásokat viszünk haza. Váratlan és megmagyarázhatatlan honvágy tör ránk a közértként is ismert kisboltban, a vasútállomáson, a moziban. Állandó bűntudatunk van, mert csak esküvőkre és temetésekre jövünk haza, mert sosem vagyunk jelen. Talán nem is akarunk megint mindent elölről kezdeni. Aztán mégis megtesszük, mert tudjuk, menni fog. Ritkán valljuk be, de görcsösen ragaszkodnánk az otthonosság minden apró morzsájához; utáljuk végignézni, amikor mások mennek. Félünk, hogy valaki megint elhagy, ezért ha eljön az idő, elsőként csomagolunk.
Néha talán irigyled az életünket, a lehetőségeinket, a mozgékonyságot; mi néha fájón vágyunk az állandóságra, mely elől egyébként folyton menekülünk.
Azt gondolod, mi vagyunk, aki lehettél volna. Közben mi azon tűnődünk, nem lettünk-e, akivé nem kellett volna válnunk.
