Anya mindig azt mondta, neki felnőni azt jelentette, hogy rájött, nem mindenki olyan, mint ő. Mondjuk nem tudom, hogy nem vette észre – nekem mióta az eszemet tudom tök egyértelmű, hogy az emberek bizony elég különbözőek, heló. Persze lehet, hogy apa meg anya mellett, és az ő legalábbis hibbant barátaik között felnőve, ahol mindenki annyira MÁS, nem is nagyon volt esélyem azt hinni, olyan vagyok, mint a többiek. Vagy hogy a többiek olyanok, mint én.
Egész addig, míg egy kedves október délután a parkban arról beszélgettünk a többiekkel, ki hogy került ide. A ki meddig marad témát igyekeztünk kerülni, régen eldöntöttük, a jövőn ráérünk akkor agyalni, amikor megtörténik. Akkor meg már úgyis a jelen lesz. Szóval üldögéltünk ott a fal tetején, néztünk le a városra, mikor Leila megszólalt, a „hangosan gondolkodom, ne zavartassátok magatokat” hangján.
- Anyám meg volt bolondulva, hogy idejövök tanulni, mást se hallottam, mint hogy ez milyen romantikus, meg hogy Lakótársat keresünk.
Néztem rá, mint az a bizonyos borjú arra a bizonyos új kapura. Én ugyanezt hallgattam otthon hónapokig, és ugyan jobb napokon én is romantikusnak találtam az ötletet, sose mondtam senkinek, mert azt gondoltam, ilyen rózsaszín közhelyek csak az én peace and love anyám fejében születhetnek.
A „mindannyian mások vagyunk” dogmára épített világom kicsit megingott. Akkor hogy is van ez? Közepesen ócska kliséinkben hasonlítunk? Annyira különbözőek vagyunk, hogy az már majdnem egyforma? Vagy az tesz minket hasonlóvá, hogy azt hisszük, mások vagyunk?
És ha ezt mind megértem majd, az azt jelenti, felnőttem?
****************************************************************************************
Mum always told me that growing up for her meant that she finally learnt, not everybody is like her. I honestly don’t understand how she could not see that – for me it was pretty obvious since forever that people are quite different, helloooo. Well, maybe growing up with Mom and Dad, surrounded by their at least looney friends, where everyone is just so very DIFFERENT, I didn’t really have a chance to think I’m like the others. Or that the others are like me.
Until that sweet October afternoon in the park, when were discussing how each one of us ended up here. We were carefully avoiding the „how long are we staying” and the „what’s gonna happen after” subjects, we decided long ago that we can worry about the future when it arrives. And then it’s present anyway. So we were sitting there on top of the old ramparts, looking down the city, when Leila said, on her „thinking out loud, don’t mind me” voice:
- Mom was going bonkers about me coming here to study, all I heard was how romantic that is, and Auberge espanol.
I was staring at her as if I’d never seen her before. I was listening to the same for months back home, and even though on better days I found the idea romantic myself, I never told anybody about it – I was sure that those pink commonplaces can only pop out of my peace and love mother’s head.
My world, built on the “we are all oh so different” dogma got a bit shaken. So how is it in reality? Are we similar in our slightly tacky clichés? Are we sooo different we’re almost alike? Does our belief in being diverse make us alike? And if one day I understand all these, would that mean I’ve grown up?
Egész addig, míg egy kedves október délután a parkban arról beszélgettünk a többiekkel, ki hogy került ide. A ki meddig marad témát igyekeztünk kerülni, régen eldöntöttük, a jövőn ráérünk akkor agyalni, amikor megtörténik. Akkor meg már úgyis a jelen lesz. Szóval üldögéltünk ott a fal tetején, néztünk le a városra, mikor Leila megszólalt, a „hangosan gondolkodom, ne zavartassátok magatokat” hangján.
- Anyám meg volt bolondulva, hogy idejövök tanulni, mást se hallottam, mint hogy ez milyen romantikus, meg hogy Lakótársat keresünk.
Néztem rá, mint az a bizonyos borjú arra a bizonyos új kapura. Én ugyanezt hallgattam otthon hónapokig, és ugyan jobb napokon én is romantikusnak találtam az ötletet, sose mondtam senkinek, mert azt gondoltam, ilyen rózsaszín közhelyek csak az én peace and love anyám fejében születhetnek.
A „mindannyian mások vagyunk” dogmára épített világom kicsit megingott. Akkor hogy is van ez? Közepesen ócska kliséinkben hasonlítunk? Annyira különbözőek vagyunk, hogy az már majdnem egyforma? Vagy az tesz minket hasonlóvá, hogy azt hisszük, mások vagyunk?
És ha ezt mind megértem majd, az azt jelenti, felnőttem?
****************************************************************************************
Mum always told me that growing up for her meant that she finally learnt, not everybody is like her. I honestly don’t understand how she could not see that – for me it was pretty obvious since forever that people are quite different, helloooo. Well, maybe growing up with Mom and Dad, surrounded by their at least looney friends, where everyone is just so very DIFFERENT, I didn’t really have a chance to think I’m like the others. Or that the others are like me.
Until that sweet October afternoon in the park, when were discussing how each one of us ended up here. We were carefully avoiding the „how long are we staying” and the „what’s gonna happen after” subjects, we decided long ago that we can worry about the future when it arrives. And then it’s present anyway. So we were sitting there on top of the old ramparts, looking down the city, when Leila said, on her „thinking out loud, don’t mind me” voice:
- Mom was going bonkers about me coming here to study, all I heard was how romantic that is, and Auberge espanol.
I was staring at her as if I’d never seen her before. I was listening to the same for months back home, and even though on better days I found the idea romantic myself, I never told anybody about it – I was sure that those pink commonplaces can only pop out of my peace and love mother’s head.
My world, built on the “we are all oh so different” dogma got a bit shaken. So how is it in reality? Are we similar in our slightly tacky clichés? Are we sooo different we’re almost alike? Does our belief in being diverse make us alike? And if one day I understand all these, would that mean I’ve grown up?
