I remember you said

Never mind, I’ll find someone like you. I won’t even have to try.

Someone who holds my hand in the crowd, where everyone is taller and drunker than us; someone who spends hours watching me cook. Someone who takes me to the playground, someone who listens to my ground-breaking theories of sociolinguistics. Or that of shoe shopping. Someone who explains pros and cons of an independent Palestine, and knows all the mysteries of a winter tire. Someone who knows why a book makes me smile and understands what I mean when I say „our children won’t do that”. Someone who takes a pillow fight seriously enough and my freak-out sessions easy enough. Someone who makes me driving that huge car by simply believing I can. Someone who shows me how it could be, and then goes away.

Like you do, like the one before you did. And the one before that. Sometimes more than one of you at the time.

It’s not your fault; it’s never anybody’s fault. It’s life, it’s the circumstances, it’s coincidence, it’s opportunities. It’s also me, being stuck in my “big girl” attitude, it’s me not clinging on you, it’s me being so understanding that I always let you go. It’s me, never saying “please, don’t”.

So you go. First it hurt, for I thought I wasn’t good enough for you to stay. Now that it’s like a reoccurring dream, I understand, I am good enough, for you to come back one day. We both know I’ll still be here.

Until then, I just need to find someone like you.

*      *     *      *     *      *     *      *      *     *      *     *      *      *     *      *     *      *      *     *      *     *      *

Ne aggódj, lesz még olyan, mint te. Még csak keresnem sem kell.

Valaki, aki kézen fog a tömegben, amikor mindenki magasabb és részegebb nálunk, aki órákig nézi, ahogy főzök. Valaki, akivel hintázhatok a játszótéren, aki meghallgatja legújabb (természetesen világmegváltó) elméleteimet a szociolingvisztikáról. Vagy a cipővásárlásról. Valaki, aki elmagyarázza a független Palesztina próit és kontráit, és mindent tud a téli gumik titkairól. Valaki, aki tudja, miért mosolyogtat meg ez vagy az a könyv, aki tudja, hogy értem, hogy „a mi gyerekeink nem fogják ezt csinálni”. Valaki, aki elég komolyan veszi a párnacsatákat, és eléggé nem veszi komolyan a hisztijeimet. Valaki, aki eléri, hogy vezessem azt az ijesztően nagy autót, egyszerűen csak azzal, hogy hisz benne, menni fog. Valaki, aki megmutatja, hogyan is lehetne, aztán továbbáll.

Ahogy te most, ahogy az előtted levő. Meg ahogy az őelőtte levő. Néha egyszerre többen is.

Nem a te hibád, igazából senki hibája sem. Az élet, a körülmények, a véletlenek, a lehetőségek, azok hozzák mindig így. Meg persze én magam, hogy sosem hagyom a „nagylány vagyok” dagadt ruhát másra, hogy nem kapaszkodom beléd, hogy olyan megértő vagyok, hogy mindig elengedlek. Hogy sosem mondom, ne menj el.

Így aztán mész. Először fájt, mert azt hittem, nem vagyok elég jó neked, hogy maradj. Aztán, ahogy mint visszatérő rossz álom mindig ugyanúgy történik, megértettem: elég jó vagyok, elég jó leszek, amikor újra jössz majd. Tudod, én itt leszek.

Addig meg, találok olyat, mint te.

Feed animals in the zoo

Those Sundays when I manage to wake up early and bake croissants? No, not with chocolate, witch cheese. Smoked, if possible. And then I serve them on the balcony, over the Canadian chairs? When we leave the dishes in the sink because we realize we’re running late for the afternoon movie; then take a walk across the picnicking crowds and wave at Sam until it’s embarrassing for him? Where I get “oh dear they are so cute and I’m never gonna get there” emotional over a little old couple and you tell me on your supposedly serious voice that I might have had a little too much sangria in the park? Those Sundays, when you agree, with a discreet sigh, to walk with me through the empty town, and it doesn’t matter that all shops are closed because I need some inspirational window-shopping before I buy yet another dress for yet another wedding? Those afternoons, when the autumn sun smells like Grandma’s freshly baked cakes, something we may not deserve but are grateful for? When we decide to stay outside as long as we can, but end up taking a bus because you’re old and I need to pee, and from the bus we see Charlie smoking in his window?

Oh I love sharing those Sundays with you. And it doesn’t matter that after my very random “let’s see what’s left in the fridge” dinner you take your midnight train to nowhere, and you didn’t even water the basil.

*          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *

A vasárnapok, amikor sikerül viszonylag korán kimásznom az ágyból, és croissant-t sütök? Nem, nem csokisat, sajtosat. Füstölt sajttal, ha lehet. És aztán az erkélyen szolgálom fel őket, a folyton öröklődő kanadai székeken? Amikor otthagyjuk a mosatlant, mert rájövünk, hogy le fogjuk késni a délutáni mozit, aztán sétálunk egyet a piknikező tömegek között, és addig integetünk Sam-nek, amíg ciki nem lesz neki? Amikor “jajdeédesek nekem ilyen sose fog jutni” érzelgősre váltok egy kedves idős pár láttán, mire te a komolynak szánt hangodon közlöd, hogy esetleg kicsit megárthatott az a sangria? A vasárnapok, amikor kis sóhajjal beleegyezel, hogy a belvároson keresztül menjünk haza, mert ugyan az összes bolt zárva van, de ihletmerítési céllal kell kirakatokat nézegetnem, mert már megint esküvőre kell mennem? A délutánok, amikor az őszi nap illata egészen a Nagymama kalácsára emlékeztet, amit talán nem érdemlünk meg, de nagyon hálásak vagyunk érte? Amikor megfogadjuk, hogy addig odakint maradunk, amíg csak lehet, de aztán persze buszra szállunk, mert te öreg vagy nekem meg pisilnem kell, és a buszról látjuk Charlie-t, ahogy az ablakban dohányzik?

Szeretem ezeket a vasárnapokat veled. És igazából mindegy is, hogy a szokásos “rámoljuk ki a hűtőt és varázsoljunk valami ehetőt abból, amit találunk” vacsorám után elvisz a fekete vonat, és még a bazsalikomot se locsoltad meg.

The broken heart of Mexico

We were the ones who would never be there on time. We would only be five minutes late. But those five minutes are enough for a child to be born, for a grandfather to pass away, the ambulance to arrive, enough to be pronounced man and wife.

We were the ones who loved strongly and cared deeply – when present, but would forget easily when gone.

We were the ones who would show up a day late for a surprise party. Or a day early, and spoil it all. We were the ones to get sick the day before the so long planned trip; the ones to call off movie dates last minute; the ones to bail out from slumber parties because we preferred staying at home.

We were the ones to go missing for days after every single “I’ll call you tomorrow”; the ones you waited for two entire days.

We were always sorry, we have always been forgiven.

And so, we are the ones, still, who.

*     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     

Mi sosem voltunk ott időben. Csak öt percet késtünk, de az az öt perc elég, hogy egy gyermek megszülessen, egy nagyapa meghaljon. Öt perc alatt megjön a mentő, öt perc alatt házastársaknak nyilvánítanak.

Mi mindig nagyon és komolyan szerettünk – akkor és ott, de könnyen s gyorsan feledtük, ki távol volt.

Mi mindig egy nap késéssel érkeztünk a meglepetés buliba. Vagy egy nappal korábban, és elrontottuk az egészet. Mi mindig belázasodtunk a régóta tervezett utazás előestéjén; mi mindig az utolsó percben mondtuk le a mozit, meg a pizsamapartit is, mert inkább otthon akartunk maradni.

Mi mindig napokra eltűntünk minden „holnap hívlak”után; ránk simán vártál két egész napot is.

Mi mindig sajnáltunk, nekünk mindig megbocsáttatott.

Így aztán mi mindig, most is.

Kép: Bendó Zsuzsanna

Szöveg: Kaplár Kata

Like the deserts

Tudod, itt csak este van nyár. Nem úgy, mint nálatok, ahol már napkeltekor súlyos a levegő, és a hőségben minden sokkal nyersebb; az érzések kendőzetlenek, a gondolatok lassúk és mégis élesek. Itt a reggel friss, hamisan könnyed, a harmatos fű lehetőségeket ígér, a fázósan összehúzott kardigánok talán duzzognak, de dacból is új kihívásra várnak.

De este körbevesz az a semmihez sem hasonlítható nyári illata a levegőnek; ilyen íze csak az itteni hamis nyárnak van. Nem nyomaszt a hőségtől tompán elkövetett hibák, ingerülten odavetett fájó félmondatok súlya, a napnyugta meg nem érdemelt feloldozást hoz. Üldögélek órákig a dombon, nézek le a városra, fel a vattafoszlányként úszó felhőkre, és újra meg újra elcsodálkozom a fél tízkor még világos égen.

És amikor csak este van nyár, napközben nem is hiányzol annyira. De este, a dombon, mindig ugyanazon a padon… ott tanultam meg, hogy az érzést, a forró aszfaltra nehezedőt, vagy a friss reggeli szélben könnyedén tovalibbenőt sokkal pontosabban méri a mennyire jó veled-nél a mennyire nem jó nélküled.


*    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *   

You know, here it’s only summer in the evening. Not like where you are, where the air is heavy already when the sun rises; where everything is much harsher in the heat; feelings are uncovered, thoughts are slow and yet sharp. Here the morning is fresh, seemingly easy. The wet grass promises new possibilities, the shivering sweaters may be pouting but they still want new challenges.

And then, in the evening, there is this unique summery smell in the air; a taste only this fake summer can have. Mistakes made under the burden of heat, cruel comments you didn’t mean to say – they don’t come back haunting; with the sunset comes absolution we don’t deserve. I spend hours sitting on the hill, looking down to the city, up to the sky, where clouds float like cotton candy, and I still cannot understand how it can be daylight at half past nine.

And then, when it’s only summer in the evening, I don’t miss you that much during the day. 

But at night, on the hillside, on that same bench day after day… that’s where I've learned that the feeling, the one weighing down on the asphalt, or the one dancing away in the fresh morning breeze shouldn’t be described by the “how good it is to be with you”. You only really know it when you measure it with the “how hard it is without you”.



Kép: Bendó Zsuzsanna
Szöveg: Kaplár Kata 

All in my head

A villamosra vártam, és arra gondoltam, mennyire nagyon szeretnélek látni. Elképzeltem, hogy felhívlak valami életbevágóan fontos kérdéssel, mondjuk, hogy Luca Brasi a halakkal vagy a halak között alszik-e. Elképzeltem, hogy fátyolos a hangod a telefonban, és amikor megkérdezem, baj van-e, csak hallgatsz. Mire én, még mindig képzeletben, megkérdezem, otthon vagy-e, és kijelentem, hogy jövök. És hozok fagyit. Vaníliafagyit meg piros bogyókat, ahogy Finnországban tanultam. Még a küszöbön leveszem a kis piros csizmát, mert utálom, ahogy kopácsol a konyhakövön, meg különben is, nálad mindig ragyog minden. Csakhogy képzeletben a kis piros csizma a mutatós fekete harisnya fölött rénszarvasos zoknit is rejt, és azon se képzeletben, se a valóságban nincs csúszásgátló (a gyártók valamiért azt gondolják, az ügyetlenséget idővel kinövi az ember). Ezért aztán képzeletben megcsúszom a rénszarvasos zoknimban, és egy figyelemreméltó tripla Rittberger után elegánsan elterülök.

Eddig jutottam az elmélkedésben, mikor jött a villamos. Úgyhogy most képzeletben a konyhád kövén fekszem, szétgurult piros bogyók és olvadó vaníliafagyi között.

*          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *         *

I was waiting for the tram, thinking how badly I wanted to see you. I pictured myself calling you up with something incredibly important, something like „Does Luca Brasi sleep with the fish or the fishes?” I imagined your voice being shaky on the phone, and a long silence following my asking whether something is wrong. So I ask if you’re home and announce I’m coming over. And bringing ice cream. Vanilla ice cream with berries, just as I learnt in Finland. I take off the little red boots right on your doorstep – I hate it when they clack on the kitchen tiles, and anyway, everything is always shiny tidy at your place. The only thing is that my lovely little red boots hide my reindeer-patterned socks above the stylish black tights. And those socks are slippery, both in my imagination and in real life (for some reason non-slippery socks are only produced for a certain age group). So – in my head – I slip in my reindeer socks, perform a rather impressive triple toe loop and then hit the tiles.

I didn’t get to develop the story further as my tram finally arrived. Now in my head I’m lying on your kitchen floor, covered with vanilla ice cream and red berries.

But I want more

Majdnem jobban szerette, ha a lány messze járt. Eleinte persze jobban hiányzott; csak a gondolattól, hogy túl három vad határon, hullámokban rohanta meg a fájó hiányérzet, de legalább nem várta folyton. Nem ült órákig a rakodópart alsó kövén, egyik cigarettáról gyújtva a másikra, reménykedve, hogy majdcsak felbukkan. Nem kapta fel a fejét minden nevetésre, mely csak kicsit is hasonlított a lányéra, nem szédült meg, ha a parfümjét valaki más viselte, nem rezzent össze minden kék autó láttán. Tudta, nem lehet a lány, hagyta hát, hogy élete békésen és eseménytelenül folydogáljon.

De ha a közelben volt, persze sosem igazán jelen, a békés és eseménytelen folydogálás állandó, nyugtalan várakozássá alakult. Pedig tudta, hiába, a lány szinte sosem jött. Ritkán ígérte meg, de akkor sem lehetett egészen biztosra venni. Nem szándékosan hanyagolta, egyszerűen csak neki nem volt olyan fontos. Igazán nem is tudta, a szépszemű fiú menyire várja. Ha tudta volna, talán bűntudatból, vagy kötelességszerűen többet telefonál, és akkor csak mondták volna az üres butaságokat egymásnak, így viszont ritkán, tervezhetetlenül, de kényszer nélkül, a maguk összevisszaságában lehettek együtt. A fiú duzzogott, a lány csak nézett rá a kék szemével „de azért szeretsz?”, aztán kinevették a világot. Vagy megváltották.

Főleg akkor talált vissza hozzá, amikor boldogtalan volt, vagy egyszerűen csak elveszett. Majdnem megnyugtató volt nem hallani róla: azt jelentette, minden rendben van. Ha borúsra fordulnak a dolgok, úgyis felbukkan majd, mint eső előtt a hangyák. 

*    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *   *    *   *

He almost liked it better when she was far away. At first it was harder; just the thought of her being halfway cross the world caused him physical pain; but at least he didn’t wait. He didn’t sit by the riverside, smoking one cigarette after the other, hoping she’d suddenly show up. He didn’t turn around for every laughter that even remotely sounded like hers; he didn’t get dizzy when he smelled her perfume on somebody else; he didn’t shiver at the sight of every single blue car. He knew it couldn’t be her, so he let his life go on peacefully and eventless.

But when she was around, although never really present, his peaceful and eventless life became a permanent, restless wait. He knew it was all in vain; she barely ever appeared. She only promised very rarely to come around, and even then, he could never be sure. She didn’t neglect him on purpose, he was just not that important for her. She wasn’t really aware how much he was craving to see her. If she’d known, she maybe would have called more often, out of guilt, or misunderstood sense of duty, and then they would have just thrown empty silly clichés at each other. This way instead, although they would only be together on rare and unforeseen occasions, they could do so in their very own messy ways. He would pout for a while and she would just look at him with those blue eyes of hers, asking innocently „you still love me?”, and then they would mock the world. Or try saving it.

She would usually come back to him when she was unhappy; or maybe simply just lost. It was almost a relief not to hear from her: it meant everything was alright. If life gets hard, she’d appear just as ants do before the rain.

Supergirls just fly

Felkelt ő időben, mert tudta, az átlagnagymamáról alkotott elvárásoknak nem könnyű megfelelni; főleg egy legkevésbé sem átlagos nagymamának. Az unokái mindig mondták, nem szokványos nagymama az, aki nem aprómintás nejlon otthonkában főzi a vasárnapi levest, de még ők sem tudták, mennyire igazuk van.

Azért persze megfőzte azt a vasárnapi levest, csak néha kicsit elmélázott felette. Mint ma délelőtt is.

Mozgalmas volt az éjszaka. A szokásos teendők nem estek nehezére, dolga végeztével mindig elégedett félmosollyal gondolt vissza az elvesztett kulcscsomókra, melyeket úgy helyezett el buszmegállók padján, hogy a gazdájuk mindig megtalálja őket; az eltévedt gyakornok fiúkra, akiknek megmutatta a helyes utcát; a kétségbeesett ifjú feleségekre, akiknek elmagyarázta a különbséget élesztő és sütőpor között. Becsukta a nyitva felejtett ajtókat a hajnalban hazaérő lakótársak után, „rendben megérkeztünk” sms-eket küldött aggódó anyáknak, házassági évfordulók emlékeztetőit írta be okostelefonokba, beállította az elfelejtett ébresztőket.

Ez az este is átlagos lett volna ez még azzal együtt is, hogy hirtelen ki kellett nyitnia egy virágboltot, hogy a sokáig érlelt és hibátlanra munkált vallomás mellé megfelelő virág is kerüljön. A hétköznapi kis csodák sosem fárasztották.

De néhanapján minden szuperhősnek kijár a lazítás. Pláne ha egynél több szuperhős is akad a környéken. Két-háromhavonta összejártak, ki mikor érkezett, az éjszakai műszak sűrűségétől függően, legtöbben még munkaruhában. A munkaruha persze mindenkinél mást jelentett, volt, aki a már emlegetett nejlon otthonkát kedvelte, egyesek a klasszikus latex összeállításra esküdtek, hollywoodian lobogó köpennyel vagy anélkül, mások a kopasz fej és kecskeszakáll együttesét találták ellenállhatatlannak.

Ezeken az estéken megbeszélték, ki mire jutott az elmúlt hetekben, ötletek adtak egymásnak, anekdotáztak – örültek, hogy hasonszőrűek között lehetnek.

Persze hogy későn ért haza, és elfáradt a vasárnapi leves fölött. Csak egy icipicit akart leülni és szusszanni egyet.

Arra ébredt, hogy az unokái pucolják a répát, és darabolják a húst. Egy pillanatra mintha hollywoodian lobogó köpenyt is látott volna az egyiken. 

 *   *   *    *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *   *

Elles s’est levée à l’heure – elle était bien au courant qu’on attend beaucoup de grand-mères moyennes; et que c’était pas évident pour une grand-mère qui était pas moyenne du tout. Ses petits-enfants ont toujours dit que quelqu’un qui n’a pas de robe en nylon pour faire la soupe de dimanche n’est pas une grand-mère de tous les jours. Ils le disaient souvent, mais ils n’imaginaient pas à quel point ils avaient raison.

Elle a tout de même préparé la soupe de dimanche chaque semaine, sauf qu’elle était un peu faitguée de temps en temps. Comme cette matinée.

Elle avait une nuit chargée. Normalement, ses tâches habituelles ne l’ont jamais fatiguée. Elle avait toujours un sourir content quand elle pensait aux clés qu’elle a placés dans des arrêts de bus pour que leurs propriétaires les retrouvent ; ou aux stagiaires perdus qui sont rentrés avec son aide ; aux jeunes mariées désespérées auxquelles elle expliquait la différence entre levure et backpulver. Elle fermait des portes pour des colocs qui rentraient trop tard, elle envoyait des textos « tout va bien » aux mères inquiètes ; elle notait des anniversiares de mariages dans des smartphones, elle mettait des alarmes qu’on a oubliés.

La nuit aurait été tout à fait normale, même avec le magasin de floriste qu’elle a dû ouvert pour qu’une confession élaborée soit accompagnée par un bouquet comme-il-faut. Elle trouvait toujours du plaisir dans les miracles simples.

Mais de temps en temps même les superhéros méritent un peu de repos. Surtout s’il y a plusieurs superhéros dans le quartier. Ils s’organisaient une soirée chaque deux-trois mois, chacun arrivait à son aise, après qu’ils on finit leurs missions de nuit, la plupart d’eux toujours en tenu de travail. Ce qui changait de l’un à l’autre : certains portaient la fameuse robe en nylon ; d’autres les ensemble classiques en latex, sans ou avec le cape de style Hollywood ; encore d’autres étaient convaincus que c’est la tête chauve et la barbiche qui faisait la différence.

Ces soirées-là, ils se racontaient leurs derniers aventures, ils échangaient des idées, des histoires – ils étaient contents d’être parmi des âmes soeurs.

Bien sur qu’elle est rentrée tard. Elle était donc vraiment fatiguée en préparant la soupe de dimanche. Elle avait hâte de s’assoir, juste un tout petit peu, une minute.

Elle s’est réveillée pour voir ses petits-enfants pelant les carottes et coupant la viande. Pour un moment elle avait l’impression de voir même un cape de style Hollywood.

We get to share it

Az ébredés utáni arcokat gyűjtötte. Azokat az első pillantásokat, amikor az agy még csak próbálja feldolgozni, amit a szem lát; a „hol vagyok?” „milyen nap van?” riadt ráncait.

Kalauzként ez persze nem volt nehéz, naponta utasok sokaságát ébresztette, legtöbbször egy hangos „jó reggelt” is elég szokott lenni, de néha óvatos böködésre, alkalomadtán óvatos rázogatásra is szükség volt.

Az ébredő arcokat nem lehetett megunni. Volt, aki riadtan és elveszetten nézett, mások kismacskásan nyújtózkodtak, mielőtt átadták volna a jegyet. Egyszer egy lila kabátos hölgy megköszönte, mintha ő kérte volna az ébresztést. Néhányan zavartan elnézést kértek; egy fiatal lány azt dünnyögte, „ne mééééég”.

A Kalapos sosem aludt. Legtöbbször úgy ült, hogy a nap az arcát érje, és csukott szemmel fürdőzött a sugarak melegében - a dupla üvegen nem fújt át a szél. Jegye mindig ki volt készítve a kisasztalra, és az „Örülök, hogy látom, Kisasszony” mellé mindig biggyesztett egy kedves mosolyt is.

Egyszer együtt vártak egy csatlakozást. A Kalapos magáról mesélt.

„Tudja, sokat utazom, ráérek figyelni az embereket. Kitalálok történeteket róluk: a lila kabátos hölgy hegedűleckéket ad, és a papagája közberikácsol, ha a tanítvány hamisan játszik. A göndör hajú fiú péknek tanul, az az álma, hogy olyan krumplis kenyeret süssön, amilyet csak a nagyapja tudott. A piros szoknyás lányt minden reggel hagyja a kedvese még öt percet aludni, azért dünnyögött az előbb magának is.”

A lány felnevetett – ő is gyakran elképzelte, milyen lehet az utasok élete, amikor nem ezen a vonaton ülnek.

„De tudja, néha megijedek. Kitalálok én mindent róluk, de a nevüket se tudom. Rájuk aggatok történeteket, múltakat, életeket, és nem is tudom, miért. Szeretném ismerni őket? Szeretném, ha nem egy rakás idegennel tölteném ezt az időt? Szeretném, ha lenne bennünk valami közös?”

A lány elgondolkodva hallgatott – ez mind neki is eszébe jutott már. Aztán a Kalaposra nézett, és azt mondta:

„Szerintem van bennünk valami közös. Ez a két óra negyven perc – ilyenkor együtt vagyunk idegenek.”

 * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * * * * *  * 

She was collecting the waking up faces. Those first regards, when the brain is trying to process what the eyes see; the confused wrinkles of  “where am I?” and “what day is it?”.

Being a ticket controller, it wasn’t too complicated; she had to wake up lots of people every day; most of the time a louder “Good morning” was enough, but sometimes she needed some careful poking, possibly a friendly nudge.

She couldn’t get bored with the waking faces. Some looked frightened and lost; others would stretch like a cat before they handed over their tickets. Once a lady in a purple coat thanked her, as if she had asked for a wake up call. Some were embarrassed and said sorry; once a girl just mumbled “not yet pleeeease”.

Hat Man would never sleep. Most of the time he chose his seat so the sun could reach his face and would just enjoy the warmth of the rays with his eyes closed – the chilly wind couldn’t come through the double windows. His ticket was always prepared on the side, and he always accompanied his “Glad to see you, Miss” with a genuine smile.

Once they were waiting for a connecting train. Hat Man would talk about himself.

“You know, I travel a lot, I have time to observe people. I make up stories about them: the lady in the purple coat gives violin lessons, and her parrot screams if the student hits the wrong notes. The boy with the curly hair is studying to be a baker; his dream is to make potato bread like his grandfather did. The girl in the red skirt, her sweetheart always lets her sleep five more minutes in the morning, that’s why she was begging you.”

She burst out laughing; she wondered about the life of the travelers too.

Hat Man was still talking.

“But, you know, sometimes I get really scared. I make up all kind of things about them, but I don’t even know their names. I dress them up with stories, pasts, lives, and I don’t really know why. Do I wish to know them? Do I wish I didn’t have to spend all this time with a bunch of strangers? Do I wish we had something in common?”

She listened to him understandingly. All those questions have crossed her mind too. Then she said to Hat Man:

“I think we do have something in common. These two hours and forty minutes. Here we are strangers together.”