 |
| Kép/picture: Marcello Cassanelli |
She wanted him to come on that
trip with her. Of course he knew, she's tried to convince him many
times, either directly, or in sneaky ways, sending him pictures and
music, as she always did. Of course he knew, he had to come up with
an excuse about his fear of tropical diseases while they both knew
that she wasn't going to the tropics. Just to the other end of the
world.
Still, she wanted to see the
oceans with him, both of them. She wanted to be there when he first
experiences landing on that continent, she wanted to see his face
when he understands the world is the same everywhere, it's just a
little different everywhere. She wanted to share that weird driving
on the wrong side experience with him, she wanted to sit on his left
watching him focus on fuel efficiency.
She wanted to see how the February
summer confuses him, but then also how it relaxes him. She wanted to
watch him progress from clean-shaved, tight-muscled, wrinkly-faced to
laid-back, ticklish, suntanned, dirty-footed. She wanted to see him
without that mask. The mask she's seen crack a few times, but she
never saw him deciding to take it off completely. Why she thought two
oceans and a few penguins will suddenly make him feel comfortable
with who he was, with who she was, with who they were together, is a
mystery. Hope was her middle name.
Maybe she thought it would help
him realize that this was a lot of work for her too. A lot of effort
to knock peepholes in her walls, to lower the bridge and lift the
fences. That it wasn't about the make up, not just the swimsuit, not
just her morning face. It was her almost crying when they stop for
lunch at some unreal little village right on the Indian shore,
because she hasn't seen her sister's children since December; it was
her getting mad and not talking to him for the rest of the afternoon
because he said the seagulls weren't funny. It was her nagging him to
get himself together and go to Table Mountain already, and it was her
hating him all the way up for making her suffer through such a climb.
She also thought he wanted to try,
too. Maybe it was just a little too far, maybe she was asking too
much, too much of his time, too big a leap of faith, too obvious a
commitment. She had a tendency to do that. Why would she ask for
Paris? They would always have Paris, everybody will always have
Paris.
She was hopeful, naive, loving him
blind, yes.
And for the right reasons, all of
this. He understood her fears, even if he thought they were utterly
silly. He would listen to her endless debates with herself and not
tell her what she wanted to hear. All those tacky unoriginal things
people say: making her feel special, making her believe she's good
enough. Making her want to become even better, braver, to prove that
there is no other one like her. Prove it to herself, most of all.
Better or braver, but certainly no
less stubborn. Hurt she may have been, but didn't ditch her plans.
She went all the way, two oceans, end of the world, without him. To
see if she can, to show that she can. That no broken heart can ever
hold her back.
And there, in the fierce wind that
brought the salty taste of the water, she understood. His work was
done. Being with him, and being without him made her realize, that
nothing, not even a broken heart can hold her back. That she had to
give up the safety net she loved having so much. That she would have
to put back that red dress on and keep walking through the deserts
and crowded markets, big cities and empty countrysides. Because she
has to keep looking for the right curve.
* * * * * * * * *
Szerette volna, ha a fiú vele tart. Próbálta meggyőzni, olykor
egyenesen, máskor kerülőutakon, zenével, képekkel, ahogyan
máskor is. Tudta a fiú, mire megy ki a játék, elő is állt
valami gyenge kifogással trópusi betegségekről, miközben
mindketten tudták, a lány nem a trópusokra készül. Csak a világ
másik végére.
Mégis, szerette volna vele nézni az óceánt. Mind a kettőt.
Szeretett volna ott lenni, amikor a fiú először landon azon a
másik földrészen, szerette volna nézni az arcát, amikor megérti,
a világ egészen hasonló mindenhol, csak egy kicsit más is
mindenhol. Szerette volna megosztani vele a másik oldalon való
vezetés fura élményét; szeretett volna a balján ülni és
csendesen mosolyogva hallgatni, hogyan lehet a legalacsonyabb
fogyasztást elérni.
Szerette volna látni, hogyan zavarja össze a februári nyár a
fiút, és azt is, hogyan kapcsolja ki. Szerette volna végignézni,
ahogyan az a frissen borotvált, feszes, gonderhelt kedves lazává,
csiklandóssá, napbarnítottá alakul. Szerette volna végre álarc
nélkül látni. Az álarc nélkül, melyet látott ugyan néhányszor
megrepedni, de amelyet a fiú sosem dobott el teljesen. Hogy miért
gondolta, hogy két óceán és néhány pingvin majd eléri, hogy
elfogadja magát, a lányt, kettőjüket így együtt, már sosem
derül ki. Reménykedett, ahogy mindig.
Talán azt gondolta, a februári nyárban majd a fiú is megérti,
ez neki is erőfeszítés. Hogy az ő falait sem egyszerű lebontan.
És nemcsak az a nagy dolog, hogy bikini, hogy reggeli gyűrött arc,
smink nélkül. Hanem az is, hogy majdnem elsírja magát a parti kis
faluban, ahol megállnak ebédelni, mert december óta nem látta a
húga gyerekeit. Meg az is, hogy megharagszik és egész délután
duzzog, mert a fiú azt mondta, a sirályok nem viccesek. Meg az is,
hogy nyaggatja a fiút, szedje már össze magát és menjenek hegyet
mászni, és aztán egész úton fölfelé utálja, a mászást is
meg őt is.
És azt is gondolta, a fiú is szeretné mindezt, legalább
megpróbálni. Talán túl messzire akart menni, túl sokat kért,
túl sokat az idejéből, túl nagy ígéreteket, mindent egyszerre.
Ez gyakran előfordult vele. Nem értette, miért elégedne meg
Párizssal, Párizs elérhető, mindig ott lesz, az ő Bakonyuk.
Bizakodott, naivan, szerette bolondulásig, igen.
És nem ok nélkül. A fiú megértette a félelmeit, még ha
csacsiságnak is tartotta őket. Meghallgatta végtelen monológjait,
és nem zárta őket rövidre azzal, hogy azt mondta, amit a lány
hallani akart. Minden lányregényből kölcsönzött közhelyet
megbízhatóan szállított: különlegesnek érezte magát mellette,
és, ami még fontosabb, elégnek. Ösztönözte őt, mellette,
miatta jobb, bátrabb akart lenni, bizonyítani akarta, nincs hozzá
hasonló. Ezt persze ő maga hitte el legkevésbé.
Bátrabb és jobb akart lenni, de kevésbé önfejű, az azért
nem. Hiába fájt nagyon, a terveit nem adta fel. Ment, messzire, a
világ végére, két óceánon túl, a fiú nélkül. Hogy
kiderüljön, hogy bizonyítsa, képes rá. Hogy egy összetört szív
nem akadály.
Aztán ott, a világ végén, a sós víz ízét hordó szélben,
mintha megértette volna. Hogy a fiú megtette, amit megtehetett.
Miatta, mellette, nélküle értette meg, még egy összetört szív
sem lehet akadály. Hogy bármennyire fontos is volt, most már
védőháló nélkül is menni fog. Hogy bizony ideje újra belebújni
abba a piros ruhába, és menni tovább, át sivatagon és zsúfolt
piacon, városokon és végtelen rónákon. Elég lesz mindig négy
liter.
