The broken heart of Mexico

We were the ones who would never be there on time. We would only be five minutes late. But those five minutes are enough for a child to be born, for a grandfather to pass away, the ambulance to arrive, enough to be pronounced man and wife.

We were the ones who loved strongly and cared deeply – when present, but would forget easily when gone.

We were the ones who would show up a day late for a surprise party. Or a day early, and spoil it all. We were the ones to get sick the day before the so long planned trip; the ones to call off movie dates last minute; the ones to bail out from slumber parties because we preferred staying at home.

We were the ones to go missing for days after every single “I’ll call you tomorrow”; the ones you waited for two entire days.

We were always sorry, we have always been forgiven.

And so, we are the ones, still, who.

*     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     

Mi sosem voltunk ott időben. Csak öt percet késtünk, de az az öt perc elég, hogy egy gyermek megszülessen, egy nagyapa meghaljon. Öt perc alatt megjön a mentő, öt perc alatt házastársaknak nyilvánítanak.

Mi mindig nagyon és komolyan szerettünk – akkor és ott, de könnyen s gyorsan feledtük, ki távol volt.

Mi mindig egy nap késéssel érkeztünk a meglepetés buliba. Vagy egy nappal korábban, és elrontottuk az egészet. Mi mindig belázasodtunk a régóta tervezett utazás előestéjén; mi mindig az utolsó percben mondtuk le a mozit, meg a pizsamapartit is, mert inkább otthon akartunk maradni.

Mi mindig napokra eltűntünk minden „holnap hívlak”után; ránk simán vártál két egész napot is.

Mi mindig sajnáltunk, nekünk mindig megbocsáttatott.

Így aztán mi mindig, most is.

Kép: Bendó Zsuzsanna

Szöveg: Kaplár Kata

Like the deserts

Tudod, itt csak este van nyár. Nem úgy, mint nálatok, ahol már napkeltekor súlyos a levegő, és a hőségben minden sokkal nyersebb; az érzések kendőzetlenek, a gondolatok lassúk és mégis élesek. Itt a reggel friss, hamisan könnyed, a harmatos fű lehetőségeket ígér, a fázósan összehúzott kardigánok talán duzzognak, de dacból is új kihívásra várnak.

De este körbevesz az a semmihez sem hasonlítható nyári illata a levegőnek; ilyen íze csak az itteni hamis nyárnak van. Nem nyomaszt a hőségtől tompán elkövetett hibák, ingerülten odavetett fájó félmondatok súlya, a napnyugta meg nem érdemelt feloldozást hoz. Üldögélek órákig a dombon, nézek le a városra, fel a vattafoszlányként úszó felhőkre, és újra meg újra elcsodálkozom a fél tízkor még világos égen.

És amikor csak este van nyár, napközben nem is hiányzol annyira. De este, a dombon, mindig ugyanazon a padon… ott tanultam meg, hogy az érzést, a forró aszfaltra nehezedőt, vagy a friss reggeli szélben könnyedén tovalibbenőt sokkal pontosabban méri a mennyire jó veled-nél a mennyire nem jó nélküled.


*    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *   

You know, here it’s only summer in the evening. Not like where you are, where the air is heavy already when the sun rises; where everything is much harsher in the heat; feelings are uncovered, thoughts are slow and yet sharp. Here the morning is fresh, seemingly easy. The wet grass promises new possibilities, the shivering sweaters may be pouting but they still want new challenges.

And then, in the evening, there is this unique summery smell in the air; a taste only this fake summer can have. Mistakes made under the burden of heat, cruel comments you didn’t mean to say – they don’t come back haunting; with the sunset comes absolution we don’t deserve. I spend hours sitting on the hill, looking down to the city, up to the sky, where clouds float like cotton candy, and I still cannot understand how it can be daylight at half past nine.

And then, when it’s only summer in the evening, I don’t miss you that much during the day. 

But at night, on the hillside, on that same bench day after day… that’s where I've learned that the feeling, the one weighing down on the asphalt, or the one dancing away in the fresh morning breeze shouldn’t be described by the “how good it is to be with you”. You only really know it when you measure it with the “how hard it is without you”.



Kép: Bendó Zsuzsanna
Szöveg: Kaplár Kata