„A Superbowl bulin, ott találkoztunk először. Mikor rárepült a sajtos-sonkás mártogatósomra, aztán csak annyit mondott „Látom, szeretsz főzni”, és ment a cicalányokkal izzadó focistákat nézni. Én meg álltam ott fél percig, hogy most akkor le lettem-e kövérezve, vagy mi.”
„Jaj hát tudod hogy volt. Ott áll a lány, és azzal nyit, hogy „szerintem én ismerlek”. Aztán mikor azt mondom neki, hogy isteni amit főzött, sarkon fordul, és egész este az Ausztrál Open-ről vitatkozik a francia csávókkal a konyhában.”
„Jó, hát a lángosom eléggé bejött neki. Vagy nem is tudom… nem is tudom hogy került oda, valakinek az olajszagú konyhájába, ahol könyékig tésztásan és fokhagymaszagúan néztem, ahogy tolja be egyiket a másik után, és tejfölös az orra.”
„Az a lángos, hallod, az életemet mentette meg. Másnapos voltam, mint egy ló, hónapok óta szürke tél volt, élni se volt kedvem, nemhogy főzni. Asszem elég tapló voltam, annyit morogtam teli szájjal, hogy „ez király”. A kezembe nyomott egy szalvétát, és ott hagyott a konyhában.”
„Igen, én kb akkor eldöntöttem, hogy nekem ez jó lesz, amikor sírva röhögtünk azon, hogy a rénszarvas alakú pogácsáknak eltörött a lába.”
„A pogácsánál kicsit elbizonytalanodtam. Hülye, nem a gyomorrontástól féltem, addigra már végigettem a titkos családi receptek felét, csak… ott állt kócosan, körülötte négy gyerek szaggatta a tésztát, én meg nem tudtam eldönteni, hogy ez a lány most szándékosan nem is próbálja a klasszikus jó nőt hozni, vagy pont arra játszik, vegyem már észre, hogy ő mennyire elsőrangú családanya-alapanyag, és lépjek a tettek mezejére. […] Mit csináltam volna, megettem öt törött lábú rénszarvast.”
„A töltött fánk fölött törtek rám a kérdőjelek, egy egész sereg. Hazamentünk Szegedre, vasárnap volt, fényes május, persze hogy elsétáltunk az Áfonyába. Lelkesen magyaráztam az elméletemet a töltött fánkról és előállításának érzelmi/mentális hátteréről (mely szerint aki először összerakta ezt a kívül képviselőfánkból, belül csokipudingból álló, vaníliaszósszal leöntött, tört mogyoróval és barackkal gazdagított ízorgiát, az nagyon, nagyon szét lehetett csúszva), amikor észrevettem, hogy néz. Ahogy még sose. Egészen biztos voltam benne, hogy most vége van. Hogy hirtelen rájött, nem cukiságból vagyok lökött, hanem én tényleg gondolkodom ilyesmiken; hogy eldöntötte, tök ciki, hogy megkergetem a galambokat a városban, hogy visítok a hullámvasúton, hogy minden játszóteret ki kell próbálnom, hogy a fagylaltszínűre berendezett lakásom farsangi álarcokkal, kalózzászlókkal és szívecske alakú párnákkal van tele, hogy az átvonuló felhőkben dinoszauruszt, madártejet, mérges kisgyereket látok. Napokig vártam az elbocsátó szép üzenetet, de végül semmi nem történt.”
„Tudod, hogy én nem hiszek ezekben A Nagy Pillanatokban, de ha tényleg választanom kéne egyet, amikor sok minden eldőlt, azt a május délutánt választanám, az újszegedi cukrászdában. Mindig tudtam, hogy egy kicsit dilis, és a töltött fánkról tartott kiselőadása ezt csak megerősítette, de… nem tudom, volt valami egészen szívmelengető az egészben; hogy mennyire szereti Szegedet, hogy mennyire fontos neki tartozni valahova, hogy mennyit pörög azon, mit éreznek és gondolnak mások… […] Nem, azon már régen túl voltunk, hogy jó-e nekem vele, de akkor gondoltam arra először, hogy talán én ezt szeretném a következő 40 évre. […] Dehogynem! Ijesztő volt még a gondolata is, nem akartam nyálasra váltani, meg nem is voltam biztos benne, hogy még másnap is ezt fogom gondolni, féltem, hogy mit szólna, úgyhogy csak ültem ott kukán, és néztem, ahogy eszi a töltött fánkot.”
„Jó, hát néha cirkuszoltunk. Temperamentumos népek vagyunk, na. Egyébként bármikor inkább választom a fél óra ordítozást, mint azt a két napot… igen, a kerti parti után. Az volt, hogy sótlan lett a marhapörkölt, én meg megjegyeztem, hogy hát ez a szakács igazán nem szerelmes. Egy árva szó nélkül kisétált, szerintem a fakanál a kezében volt, otthagyott a sótlan marhapörkölttel meg a részeg németekkel a kertben, és csak azt hallottam, mint rossz filmekben, hogy csikorog a gumi, ahogy végighajt az utcán. Na akkor ott ültem két napig a lépcsőn, a láncdohányos szomszéd bácsi meg is kérdezte, nagy-e a baj. Nagy hát, a kedvesem úgy porzott el, hogy szerintem sose látom többet. […] Nem tudom. Mindig azt mondta, majd ha nagyon leszünk, elmeséli. Én meg, tudod… megértésből doktoráltam.”
„Á, a szalonnasütős-pörköltborogatós buli semmi nem volt! Kicsit berágtam, mert kritizálta a főztömet, és gondoltam, a reggel nyolcas duzzogós rizottófőzésekért cserébe ennyi jár. […] Semmi, a világ legjobb vadasával várt, csak azt nem értem, mikor volt ideje megfőzni, mert a szomszéd másnap a reggeli kukázáskor átjött, és csendesen megjegyezte ’tudja, hogy a kislány a lépcsőn várta két nap… ugyanabban a ruhában?’”
„A mákos guba, az volt a vége. Korán jött a tél, tudod, hogy viselem a hideg, szürke, nyúlós időt… nehezen. Medve szeretnék olyankor lenni, ki se mozdulni a takaró alól, meg a kedvesem karjából. Csak hát a kedvesem a jelek szerint nem medve, vagy nem akart elkötelezett medve lenni, és kínlódás volt otthon tartani. Azért is húzgáltam a mákos gubának álcázott mézesmadzagot az orra előtt, mert tudtam, hogy annak nehezen tud ellenállni. Azzal mégse állhattam elé, hogy „ne menj sehova, szépen kérlek, csak ülj itt a kanapén és nézd a tévét amíg én vasalok, és szeress egy kicsit jobban, mert attól félek, nem éljük túl ezt a telet…” Rárepült az ajánlatra egyből, olyan még nem volt, hogy ne kellett volna neki, amit sütöttem (nem is értem, hogy nem hízott meg mellettem). Csak aztán nem ért ide másnap délutánig. Addigra már elképzeltem mindent, és mindennek az ellenkezőjét, úgyhogy amikor végül beállított, csak kisétáltam a konyhába, kivettem a jénait a hűtőből, és levágtam a kőre. Gyönyörű kép volt, csak ilyenekért megérné többet drámázni… csúsztak a mákos kiflik szanaszét az üvegszilánkok között… utána élmény volt a mézes trutyit feltakarítani, de akkor már mindegy volt.”
„Fogalmam sincs! Szoktunk látványos jeleneteket rendezni, de az a konyhakövön csattanó üvegtál, a felfröccsenő mákos töltelékkel, az valami egészen szürreális volt. Meg is értettem egyből, hogy nem kellett volna kétnapos HIMYM maratonra bezárkózni a lakásomba, hátha attól elmúlik a tél, de akkor már mindegy volt.”
„Áthívtam a szomszédokat húsvétra, az idén én vagyok a soros. Hát most majd csinálom egyedül. Náluk egyébként sem szokás ilyenkor se a nagy kajálás, se a családi összejövetel, egyedül lennének különben, így meg legalább esznek egy jót. […] Igen, tudom. Majd azt válaszolom, hogy a kedvesem valahol máshol tömi befele a sonkát…”
„Hoztam tormát otthonról, direkt a húsvéti sonkához. Szerinted ha beállítok vele, amikor a szomszédokat vendégeli, hozzámvágja?”
* * * * * * * * * * * * * *
“No, we first met at that Superbowl-party. Yeah, the one where he was sneaking around my ham and cheese dip, and then said ”I see, you like cooking” and then spent the rest of the evening with the pretty girls watching sweaty football players, while I was standing there, wondering if I just got called fat.”
“Oh you know how it was. The girl is standing there and the first thing she says ’I think I know you‘. Then when I tell her that what she cooked tastes divine, she turns around and goes to the kitchen to discuss the Australian Open with the French dudes all night long.”
“Oh dear, that lángos, it saved my life. I was hungover like no other, it’d been winter for way too long, I had no courage to live, let alone to cook. I think I was a little rude, I just mumbled, with my mouth full ‘this is great!’. She gave me a napkin and left me in the kitchen.”
“Now the pogácsa thing got me worried. Nooo, not worried of food poisoning… I've been through half of the secret family recipes by then… but… she stood there, with her messy hair, four children around her making the dough, and I couldn't decide whether this girl is really not trying to bring the „hot chick” style on purpose, or is she trying to show me how great a housewife she would make so I take action… […] What do you think I did, I ate five reindeer.”
“You know I don’t believe in The Big Moments, but if I really had to choose one, I’d go for that May afternoon, in the café in Szeged. I mean, I’ve always known she was a little crazy, and her whole lecture on the profiterole just confirmed this, but… I don’ know… there was something really touching in it; the way she loves Szeged, how desperately she wants to belong, how much she worries about what others feel and think… […] The question, for a long time by then, hasn't been whether it’s good for me to be with her, but that was the first time I thought I may want this for the next 40 years. […] Of course it was scary like hell! Even the thought of it! I didn't want to go sloppy, and I wasn't sure I would think the same way the next day, so I just sat there watching her eating profiterole.”
“Nooo, that barbeque/screw this stew party was really not that bad. I got a little mad because she was criticizing my cooking, and I thought that’s only fair after all those grumpy pouty 8am risottos. […] Nothing, she was waiting for me with the best wild boar stew ever, I just had no idea when she had time to cook it, especially that the neighbour told me by the garbage bins the morning after: ‘you know the girl was waiting for you on the stairs for two days… in the same dress?’”
“I have no idea!! We did have a few spectacular scenes, yes, but that glass dish smashed on the tiles, with the poppy all over, now that was surreal. I got the message immediately: I shouldn’t have locked myself in my flat for two days to watch HIMYM back to back, wishing winter would go away then… but then it was all done.”
“I brought horseradish from home, especially for Easter. If I show up when she’s having the neighbours over, do you think she’ll kick me out?”
