Szent Jakab közhelyes igazságokra tanított, melyeket vagy
hallottam már számtalanszor, vagy nem akartam tudni egyáltalán.
Hogy vannak idők, mikor menni kell.
Hogy ha szomjas vagyok, hát inni kell, és ha éhes vagyok,
enni. Hogy néha akkor is enni kell, ha nem vagyok éhes.
Hogy mások vagyunk, mindannyian. Egy picit. De közben
annyira hasonlók is vagyunk, mind, egy kicsit másképp.
Hogy vannak helyek és idők, ahol és amikor az emberek jók.
Hogy elhinni, az emberek jók, azt is jelenti, védtelen vagy. Hogy védtelennek
lenni talán nem jó, de fontos.
Hogy mindenki egy kicsit igazabb, nemcsak valódibb, ha
naponta 25 km-t sétál, házával a hátán. Mert szerepet játszani kimerítőbb, mint
a végtelen mesetán gyalogolni órákig, anélkül, hogy a táj változna, hogy emberi
élet bármilyen jele felbukkanna a látóhatáron.
Hogy nem kell mindig tudni, mit is akarok és merre tartok. Hogy
egyértelműbb célom, mint a székesegyház Santiagóban, talán sosem volt még. Hogy
az egyértelmű célok végtelenül kétségbeejtők tudnak lenni, amikor
megvalósulnak, és hirtelen nincs tovább.
Hogy igenis alkalom szüli a barátot, abban a kegyelmi
pillanatban, amikor egymásra csodálkoznak ketten, hogy „jé, te is?”, és hogy az
alkalom szülte barátságok fontosságát nem az idő- vagy térbeli távolság
határozza meg.
Hogy néhány dolgon csak úgy lehet felülemelkedni, ha egy-két
hegyet megmászom közben. Hogy akármilyen messzire szaladhatok, magam elől
úgysincs hova bújni. Hogy megválni is csak attól fogok tudni, amiről már magam
sem tudom, miért cipelem.
Hogy meg kell tanulni kidobálni a homokzsákokat, ha már csak
visszahúznak, igen. De nincs rá recept, versenyszabály, előírás, hogy mikor,
hol, hogyan. Megbocsátásnak, feloldozásnak, megbékélésnek mind megvan a maga
ideje. Ha nem a Cruz de Ferro mellett napkeltekor, hát félúton Ventas és
Ribadiso között.
Hogy elengedni, menni hagyni azért olyan nehéz, mert az
üresség, ami utána jön, ijesztő, ismeretlen, azt a követ ott gyomortájékon meg
már annyira megszoktam, hogy el sem merem képzelni, mihez kezdek majd nélküle.
Hogy másokat csodálni, tisztelni mindig könnyebb, mint a
tükörnek bevallani, hogy ez szép munka volt. Pedig ugyanannak a tükörnek
könnyebb volt bevallani, hogy félek, mint másoknak lett volna.
Hogy bizonyítani csak magamnak kell; hogy aki ismer, erősnek
hisz; hogy talán igazuk van, és talán nekem is ezt kéne hinnem.
Szent Jakab semmi újat nem tanított. Csak megmutatta,
ugyanolyan helyzetekre mindig ugyanúgy reagálok.
Hogy folyton arról álmodom, hogy valaki kézen fog és mutatja
az utat, de közben hevesen gyűlölöm, ha valaki megpróbálja megmondani, mit
is csináljak.
Hogy annyira kíváncsi és ihletre éhes vagyok, hogy amikor
valaki elég magabiztosan sétál be, azonnal egyetértek mindennel, amiről pedig
nem is próbált meggyőzni.
Hogy mások terveit követve, mások álmait álmodva végül
mindig csapdába sétálok, olyanba, melyről egyikünk sem tudhatta, csapda, de
ettől még ugyanúgy fáj, ha nem a szívem, hát a térdem.
Hogy az út végén sem fog A Nagy Válasz díszcsomagolásban
várni. Hogy ha minden jól megy, addigra azt is elfelejtem, mi volt a kérdés.
Tudtam én ezt már mind. Azt is, hogy az úton sosem vagyok
egyedül.
* * * * * * * * * * * * * * *
Saint James
only taught me obvious truths, things I’ve heard million times before or I
didn’t want to know at all.
That there
are times when one needs to go.
That I need
to drink when thirsty, to eat when hungry. Sometimes even when not hungry.
That we are
all different, a little bit. But we are also very similar, all, in different
ways.
That there
are times and places when and where people are good. That believing that people
are good makes you vulnerable. That being vulnerable may not always be good,
but sometimes it is necessary.
That
everybody is a little more real when walking 25 km a day with their home
on their back. Because pretending is more tiring than walking hour after hour
on the endless meseta without seeing any sign of human civilization.
That I
don’t always need to know where I’m going and what I want. That I have probably
never had more clear of a goal than the cathedral in Santiago. That clear goals can be incredibly
unsettling when you reach them and suddenly have nothing to aim for any more.
That
friendships are indeed born out of coincidence, in that moment of grace when
two look at each other in genuine surprise: “you too?”; and that the importance
of those friendships born out of coincidence is not measured by time or
distance.
That the
process of rising above sometimes has to be very literal, and I have to climb a
few mountains for that.
That I can
run to the end of the world, I cannot hide from myself. That the only things I
can leave behind are the ones I don’t remember why I’m still carrying.
That dead
weight needs to be dropped off, yes. But there is no rule or recipe on when,
where, how. There is time for
forgiveness, for absolution, for peace. If it’s not by the Cruz de Ferro, it
can still be halfway between Ventas and Ribadiso.
That
letting go is so very difficult because the void that comes after is scarily
unknown; the stone is the stomach is something so familiar it’s disturbing to
imagine what I would do without.
That it’s
always easier to admire and respect others than to admit to the mirror that it
was a job well done. Even though it was a lot easier to admit to that same
mirror that I am worried.
That I only
have to prove anything to myself; those who know me believe I’m strong; that
maybe they are right and I should start believing that too.
Saint James
didn’t teach me anything new. He just showed me that in similar situations I
always react the same way.
That time
and again I’m longing for somebody to take me by the hand and lead me where I
want to go, but at the same time I hate being told what I should be doing.
That I’m so
hungry for inspiration that when somebody comes with it, I immediately buy in
to whatever idea they are not even trying to sell.
That
following somebody else’s plans, dreaming somebody else’s dream always leads me
to a trap. That it doesn’t matter that none of us knew it was going to be a
trap, it just hurts all the same, if not the heart then the knee.
That The
Big Answer will not be waiting for me at the end of the road. That if all goes
well, by then I will not remember what the question was.
I knew this
all already. I knew I never walk alone.
