Never mind, I’ll find someone like you. I won’t even have to try.
Someone who holds my hand in the crowd, where everyone is taller and drunker than us; someone who spends hours watching me cook. Someone who takes me to the playground, someone who listens to my ground-breaking theories of sociolinguistics. Or that of shoe shopping. Someone who explains pros and cons of an independent Palestine, and knows all the mysteries of a winter tire. Someone who knows why a book makes me smile and understands what I mean when I say „our children won’t do that”. Someone who takes a pillow fight seriously enough and my freak-out sessions easy enough. Someone who makes me driving that huge car by simply believing I can. Someone who shows me how it could be, and then goes away.
Like you do, like the one before you did. And the one before that. Sometimes more than one of you at the time.
It’s not your fault; it’s never anybody’s fault. It’s life, it’s the circumstances, it’s coincidence, it’s opportunities. It’s also me, being stuck in my “big girl” attitude, it’s me not clinging on you, it’s me being so understanding that I always let you go. It’s me, never saying “please, don’t”.
So you go. First it hurt, for I thought I wasn’t good enough for you to stay. Now that it’s like a reoccurring dream, I understand, I am good enough, for you to come back one day. We both know I’ll still be here.
Until then, I just need to find someone like you.
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *
Ne aggódj, lesz még olyan, mint te. Még csak keresnem sem kell.
Valaki, aki kézen fog a tömegben, amikor mindenki magasabb és részegebb nálunk, aki órákig nézi, ahogy főzök. Valaki, akivel hintázhatok a játszótéren, aki meghallgatja legújabb (természetesen világmegváltó) elméleteimet a szociolingvisztikáról. Vagy a cipővásárlásról. Valaki, aki elmagyarázza a független Palesztina próit és kontráit, és mindent tud a téli gumik titkairól. Valaki, aki tudja, miért mosolyogtat meg ez vagy az a könyv, aki tudja, hogy értem, hogy „a mi gyerekeink nem fogják ezt csinálni”. Valaki, aki elég komolyan veszi a párnacsatákat, és eléggé nem veszi komolyan a hisztijeimet. Valaki, aki eléri, hogy vezessem azt az ijesztően nagy autót, egyszerűen csak azzal, hogy hisz benne, menni fog. Valaki, aki megmutatja, hogyan is lehetne, aztán továbbáll.
Ahogy te most, ahogy az előtted levő. Meg ahogy az őelőtte levő. Néha egyszerre többen is.
Nem a te hibád, igazából senki hibája sem. Az élet, a körülmények, a véletlenek, a lehetőségek, azok hozzák mindig így. Meg persze én magam, hogy sosem hagyom a „nagylány vagyok” dagadt ruhát másra, hogy nem kapaszkodom beléd, hogy olyan megértő vagyok, hogy mindig elengedlek. Hogy sosem mondom, ne menj el.
Így aztán mész. Először fájt, mert azt hittem, nem vagyok elég jó neked, hogy maradj. Aztán, ahogy mint visszatérő rossz álom mindig ugyanúgy történik, megértettem: elég jó vagyok, elég jó leszek, amikor újra jössz majd. Tudod, én itt leszek.
Addig meg, találok olyat, mint te.
