The things that we lost at the end

kép: LepiArt

Azt hitted, azért hagytalak el, mert nem voltál elég jó. Azt hitted, játszottam csak, és rossz vége lett. Azt hitted, észre sem veszem, amikor minden egész eltörik; azt hitted, csak úgy elsétálok.

Arra sosem gondoltál, jobban hiszek benned, mint te saját magadban. Hogy tudtam, amit te csak most kezdesz érteni, hogy acélból vagy, igazán. Hogy ha akarnálak, se tudnálak összetörni, hogy a széthulló darabokat a helyükre illeszted végül. Nélkülem.

Éppen ezért kellett elmennem. Hogy lásd, mindent megtehetsz, nélkülem is. Hogy hited ne csak bennem, magadban is legyen.

Most még azt hiszed, nekem bizonyítasz. Nekem akarod megmutatni, át tudod szelni Európát, te, az autó, meg a bolond GPS. Hogy megmászod a svájci Alpokat, egyedül, hogy megmutasd.

Azt hiszed, miattam ugrasz fejest öt nap-három ország-két fesztivál túrákba? Hogy miattam, nekem sütöd a túrós rétest, főzöd a nagyapám kávéját? Kicsi, azt az éttermet meg akartad nyitni, mióta ismerlek. Ha most dacból, haragból, keserűségből végül tényleg megteszed, nem miattam, nem értem lesz. Éppen csak eljött az ideje. És ha mégsem étterem, hanem óvoda lesz belőle, annak sem a három okos és szép gyermek lesz az oka, kiket sosem terveztünk. Mindketten tudjuk, meg fogod írni azt a regényt. De én azt is tudom, nem rólam. Nem nekem, nem értem.

Lassan te is rájössz, azért nem kérem, bocsáss meg, mert igazán nem is haragszol. Nem vallanád még be, de titokban elégedett vagy azzal, amivé – szerinted – miattam lettél. Tudjuk mindketten, nincs már messze a nap, amikor büszke leszel arra, akivé nélkülem nőttél. Akkor már nem fog fájni, hogy nem szerettelek eléggé.

*     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *     *    

You thought I left you because you weren’t good enough. You thought I was just playing and it ended badly. You thought I wouldn’t notice when it all falls apart; you thought I would simply walk away.

It never crossed your mind that I may believe in you more than you do. That I knew what you only start to understand now: that you are made of steel, for real. That I couldn’t break you, even if I wanted to; that you will put the fallen pieces back together, without me.

This is why I had to leave. For you to see, you can do anything, without me. For you to have faith not only in me, but in yourself.

You still think you’re proving it to me. You want to show me that you can cross Europe, alone with your little car and silly GPS. That you can climb the Swiss Alps, alone; to show me.

You think you’re jumping into sudden five days-three countries-two festivals trips? That you bake the cheesecake; make Grandpa’s coffee for me? Love, you wanted to open that restaurant since I met you. If you do it now, out of anger or bitterness, it won’t will for me. It will happen because it’s time. And if it won’t be a restaurant but a kindergarten, still, it won’t be for the three beautiful _and_ smart kids we never planned to have. We both know you’ll write that novel. But I also know it won’t be about me. Neither for me.

Slowly, you’re starting to see, I'm not asking  you to forgive me because you’re really not angry. You wouldn’t admit it just yet, but secretly you’re content with who you’ve become, even if you think it was because of me. You know that one day you will be proud of the person you’ve grown to be without me. That day is not far. That day it won’t hurt any more that I didn’t love you enough.

The blame. On you.

It’s your fault, all yours. You made me fall and then left me to deal with the pain. You made me feel safe and now I’m all alone to face my insecurities. You showed me how everything could be so easy and it’s suddenly so heavy to get through a simple day. You made me see the joy in unexpected times and places and now I can’t find it anymore anywhere I know it used to be. You said “for us it’s never been easy” and laughed about it; now I’m the one left of that ‘us’ and I don’t see anything amusing in it still not being easy. It must be your fault that I felt innocent, with you, playful, curious, and now I think I was just stupid, childish, nosy. You made me like the music that used to heal your broken heart; now there is no way in hell Linkin Park can help me. I loved that perfume that reminds me of you; now I cannot stand the very thought of it. Because of you I started not closing the blinds for the night and slept like a child no matter what; now I can’t find rest even in the pitch black dark. Nothing could harm me because you were my protective layer of soft and fluffy dreams, now nothing can harm me because I’m too numb to feel it.
How on Earth could it not be your fault?
If not you, then who is to blame because I let you too close and now it hurts so much? Whose fault is that I believed what you never said and was willing to give you all you never asked for? Whose mistake was that I let you tear down the walls I built around myself and now I’m vulnerable? Whose fault is that I only wanted to take care of you and got hit badly myself? Who is to blame for the idea of opening a restaurant with you that I loved so much; who is to blame because I can barely think about eating these days? Who is responsible that the picture in my head, of the father of my future children, helping them with the maths homework, looks so much like you? Whose fault is that snow, that used to make me feel the grace and love from above now is nothing more than another painful reminder that I cannot send you pictures of the snow angel I made in the backyard? And what am I going to do with all that whipped cream I stored for your coffee only?

Another suitcase / A bőrönd illata

Yes we can. Pack up and move away, another country every other year, cut the ties, dismantle furniture and then rebuild them again, make home of another empty flat, oh yes we can. Get a new SIM card, open a new bank account, register in a new country, having fixed cars, teeth, shoes, in another language, yes we can.

We are what the Erasmus generation has become. You can recognize us from a suitcase being glued to our hand, from different currencies being mixed up in our wallet. We may have a husband in Africa, a brother in the Middle East, friends in Asia, family in Europe, so no wonder we are always on the go. We’re coming home for Christmas; we send you postcards and jump photos, because, believe it or not, we miss you. It may look like it’s a life of endless pleasure trips, but it really is just an ordinary life. With an ever-changing background.

We chose to be the eternal foreigner. Or maybe we just accepted when it happened, because it was exciting, it promised a new challenge, another kingdom to conquer.

We grew patient over the years; we don’t panic over a delayed flight any more and only start getting annoyed after the third missed connection. We adapt to the climate we have to live with, we consider 22 degrees as summer or winter as applicable, we know better than the locals that the first snow will cause chaos or that the summer will be unbearably dry. We find a way to make our “home” dishes with the ingredients and substitutes we can find; we bring home weird, so-called “exotic” new flavours and habits. We get inexplicably homesick in a supermarket, at a train station, watching a movie. We feel guilty for only coming home for weddings and funerals, for never being there. Maybe we don’t really want to start everything all over again for the fifth time, but we do it nevertheless because we know we can. We rarely admit it, but we are clinging on every tiny bit of familiarity we can find; we hate watching others leave. We are so afraid of being left behind again, that when times come, we decide to be the first to pack up and leave.

Sometimes you envy us for the life, the possibilities, the mobility we have; we sometimes long for something stable you have.

We are what you sometimes think you could have been. We are who we sometimes think we shouldn’t have become. 

*     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      

Persze hogy menni fog. Összepakolunk, elköltözünk, kétévente másik országba, oldunk, újrakötünk, bútort bontunk és újra összerakunk, otthon varázsolunk megint egy üres lakásból, Tamás Otthon lenni-jét megint egy másik falra tesszük ki, ó igen. Szerzünk új telefont, nyitunk új bankszámlát, megint egy másik országban, autót, fogat, cipőt javíttatunk, megint egy másik nyelven, ó igen.

Mi vagyunk, amivé az Erasmus nemzedék felnőtt. Felismerhetsz minket a kezünkhöz ragadt bőröndről, a pénztárcánkban összevissza kevert mindenféle pénzekről. A férjünk Afrikában, az öcsénk a Közel-Keleten, a barátaink Ázsiában, családunk Európában; nem csoda hát, hogy állandóan úton vagyunk. Karácsonyra hazajövünk, közben meg képeslapokat és ugrálós képeket küldünk, mert, hiszed vagy nem, hiányzol. Úgy tűnhet, életünk csupa vidám kirándulás, pedig igazán csak olyan, mint bárki másé. Csak a díszlet változik folyton.

Azt választottuk, hogy mi leszünk az örök vándor. Vagy talán nem is választottuk, csak elfogadtuk, amikor történt, mert izgalmas volt, új kihívást ígért, újabb meghódítandó birodalmat.

Az évek során türelmet tanultunk; már nem esünk pánikba egy késő repülő miatt, és csak a harmadik lekésett csatlakozás után kezdünk nyűgösek lenni. Alkalmazkodunk az éghajlathoz, melyben élnünk kell, szükség szerint télnek avagy nyárnak tekintjük a 22 fokot; a bennszülötteknél is jobban és előbb tudjuk, hogy az első hó mekkora felfordulást fog okozni, és hogy a nyár elviselhetetlenül száraz lesz. Megtanuljuk, mivel helyettesíthetők a töltött paprika csak otthon kapható hozzávalói, és a kávét is úgy főzzük, ahogy a nagyapa szokta; cserébe egzotikusnak mondott furcsa új ízeket és szokásokat viszünk haza. Váratlan és megmagyarázhatatlan honvágy tör ránk a közértként is ismert kisboltban, a vasútállomáson, a moziban. Állandó bűntudatunk van, mert csak esküvőkre és temetésekre jövünk haza, mert sosem vagyunk jelen. Talán nem is akarunk megint mindent elölről kezdeni. Aztán mégis megtesszük, mert tudjuk, menni fog. Ritkán valljuk be, de görcsösen ragaszkodnánk az otthonosság minden apró morzsájához; utáljuk végignézni, amikor mások mennek. Félünk, hogy valaki megint elhagy, ezért ha eljön az idő, elsőként csomagolunk.

Néha talán irigyled az életünket, a lehetőségeinket, a mozgékonyságot; mi néha fájón vágyunk az állandóságra, mely elől egyébként folyton menekülünk.

Azt gondolod, mi vagyunk, aki lehettél volna. Közben mi azon tűnődünk, nem lettünk-e, akivé nem kellett volna válnunk.

I remember you said

Never mind, I’ll find someone like you. I won’t even have to try.

Someone who holds my hand in the crowd, where everyone is taller and drunker than us; someone who spends hours watching me cook. Someone who takes me to the playground, someone who listens to my ground-breaking theories of sociolinguistics. Or that of shoe shopping. Someone who explains pros and cons of an independent Palestine, and knows all the mysteries of a winter tire. Someone who knows why a book makes me smile and understands what I mean when I say „our children won’t do that”. Someone who takes a pillow fight seriously enough and my freak-out sessions easy enough. Someone who makes me driving that huge car by simply believing I can. Someone who shows me how it could be, and then goes away.

Like you do, like the one before you did. And the one before that. Sometimes more than one of you at the time.

It’s not your fault; it’s never anybody’s fault. It’s life, it’s the circumstances, it’s coincidence, it’s opportunities. It’s also me, being stuck in my “big girl” attitude, it’s me not clinging on you, it’s me being so understanding that I always let you go. It’s me, never saying “please, don’t”.

So you go. First it hurt, for I thought I wasn’t good enough for you to stay. Now that it’s like a reoccurring dream, I understand, I am good enough, for you to come back one day. We both know I’ll still be here.

Until then, I just need to find someone like you.

*      *     *      *     *      *     *      *      *     *      *     *      *      *     *      *     *      *      *     *      *     *      *

Ne aggódj, lesz még olyan, mint te. Még csak keresnem sem kell.

Valaki, aki kézen fog a tömegben, amikor mindenki magasabb és részegebb nálunk, aki órákig nézi, ahogy főzök. Valaki, akivel hintázhatok a játszótéren, aki meghallgatja legújabb (természetesen világmegváltó) elméleteimet a szociolingvisztikáról. Vagy a cipővásárlásról. Valaki, aki elmagyarázza a független Palesztina próit és kontráit, és mindent tud a téli gumik titkairól. Valaki, aki tudja, miért mosolyogtat meg ez vagy az a könyv, aki tudja, hogy értem, hogy „a mi gyerekeink nem fogják ezt csinálni”. Valaki, aki elég komolyan veszi a párnacsatákat, és eléggé nem veszi komolyan a hisztijeimet. Valaki, aki eléri, hogy vezessem azt az ijesztően nagy autót, egyszerűen csak azzal, hogy hisz benne, menni fog. Valaki, aki megmutatja, hogyan is lehetne, aztán továbbáll.

Ahogy te most, ahogy az előtted levő. Meg ahogy az őelőtte levő. Néha egyszerre többen is.

Nem a te hibád, igazából senki hibája sem. Az élet, a körülmények, a véletlenek, a lehetőségek, azok hozzák mindig így. Meg persze én magam, hogy sosem hagyom a „nagylány vagyok” dagadt ruhát másra, hogy nem kapaszkodom beléd, hogy olyan megértő vagyok, hogy mindig elengedlek. Hogy sosem mondom, ne menj el.

Így aztán mész. Először fájt, mert azt hittem, nem vagyok elég jó neked, hogy maradj. Aztán, ahogy mint visszatérő rossz álom mindig ugyanúgy történik, megértettem: elég jó vagyok, elég jó leszek, amikor újra jössz majd. Tudod, én itt leszek.

Addig meg, találok olyat, mint te.

Feed animals in the zoo

Those Sundays when I manage to wake up early and bake croissants? No, not with chocolate, witch cheese. Smoked, if possible. And then I serve them on the balcony, over the Canadian chairs? When we leave the dishes in the sink because we realize we’re running late for the afternoon movie; then take a walk across the picnicking crowds and wave at Sam until it’s embarrassing for him? Where I get “oh dear they are so cute and I’m never gonna get there” emotional over a little old couple and you tell me on your supposedly serious voice that I might have had a little too much sangria in the park? Those Sundays, when you agree, with a discreet sigh, to walk with me through the empty town, and it doesn’t matter that all shops are closed because I need some inspirational window-shopping before I buy yet another dress for yet another wedding? Those afternoons, when the autumn sun smells like Grandma’s freshly baked cakes, something we may not deserve but are grateful for? When we decide to stay outside as long as we can, but end up taking a bus because you’re old and I need to pee, and from the bus we see Charlie smoking in his window?

Oh I love sharing those Sundays with you. And it doesn’t matter that after my very random “let’s see what’s left in the fridge” dinner you take your midnight train to nowhere, and you didn’t even water the basil.

*          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *          *

A vasárnapok, amikor sikerül viszonylag korán kimásznom az ágyból, és croissant-t sütök? Nem, nem csokisat, sajtosat. Füstölt sajttal, ha lehet. És aztán az erkélyen szolgálom fel őket, a folyton öröklődő kanadai székeken? Amikor otthagyjuk a mosatlant, mert rájövünk, hogy le fogjuk késni a délutáni mozit, aztán sétálunk egyet a piknikező tömegek között, és addig integetünk Sam-nek, amíg ciki nem lesz neki? Amikor “jajdeédesek nekem ilyen sose fog jutni” érzelgősre váltok egy kedves idős pár láttán, mire te a komolynak szánt hangodon közlöd, hogy esetleg kicsit megárthatott az a sangria? A vasárnapok, amikor kis sóhajjal beleegyezel, hogy a belvároson keresztül menjünk haza, mert ugyan az összes bolt zárva van, de ihletmerítési céllal kell kirakatokat nézegetnem, mert már megint esküvőre kell mennem? A délutánok, amikor az őszi nap illata egészen a Nagymama kalácsára emlékeztet, amit talán nem érdemlünk meg, de nagyon hálásak vagyunk érte? Amikor megfogadjuk, hogy addig odakint maradunk, amíg csak lehet, de aztán persze buszra szállunk, mert te öreg vagy nekem meg pisilnem kell, és a buszról látjuk Charlie-t, ahogy az ablakban dohányzik?

Szeretem ezeket a vasárnapokat veled. És igazából mindegy is, hogy a szokásos “rámoljuk ki a hűtőt és varázsoljunk valami ehetőt abból, amit találunk” vacsorám után elvisz a fekete vonat, és még a bazsalikomot se locsoltad meg.

The broken heart of Mexico

We were the ones who would never be there on time. We would only be five minutes late. But those five minutes are enough for a child to be born, for a grandfather to pass away, the ambulance to arrive, enough to be pronounced man and wife.

We were the ones who loved strongly and cared deeply – when present, but would forget easily when gone.

We were the ones who would show up a day late for a surprise party. Or a day early, and spoil it all. We were the ones to get sick the day before the so long planned trip; the ones to call off movie dates last minute; the ones to bail out from slumber parties because we preferred staying at home.

We were the ones to go missing for days after every single “I’ll call you tomorrow”; the ones you waited for two entire days.

We were always sorry, we have always been forgiven.

And so, we are the ones, still, who.

*     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     *      *     

Mi sosem voltunk ott időben. Csak öt percet késtünk, de az az öt perc elég, hogy egy gyermek megszülessen, egy nagyapa meghaljon. Öt perc alatt megjön a mentő, öt perc alatt házastársaknak nyilvánítanak.

Mi mindig nagyon és komolyan szerettünk – akkor és ott, de könnyen s gyorsan feledtük, ki távol volt.

Mi mindig egy nap késéssel érkeztünk a meglepetés buliba. Vagy egy nappal korábban, és elrontottuk az egészet. Mi mindig belázasodtunk a régóta tervezett utazás előestéjén; mi mindig az utolsó percben mondtuk le a mozit, meg a pizsamapartit is, mert inkább otthon akartunk maradni.

Mi mindig napokra eltűntünk minden „holnap hívlak”után; ránk simán vártál két egész napot is.

Mi mindig sajnáltunk, nekünk mindig megbocsáttatott.

Így aztán mi mindig, most is.

Kép: Bendó Zsuzsanna

Szöveg: Kaplár Kata

Like the deserts

Tudod, itt csak este van nyár. Nem úgy, mint nálatok, ahol már napkeltekor súlyos a levegő, és a hőségben minden sokkal nyersebb; az érzések kendőzetlenek, a gondolatok lassúk és mégis élesek. Itt a reggel friss, hamisan könnyed, a harmatos fű lehetőségeket ígér, a fázósan összehúzott kardigánok talán duzzognak, de dacból is új kihívásra várnak.

De este körbevesz az a semmihez sem hasonlítható nyári illata a levegőnek; ilyen íze csak az itteni hamis nyárnak van. Nem nyomaszt a hőségtől tompán elkövetett hibák, ingerülten odavetett fájó félmondatok súlya, a napnyugta meg nem érdemelt feloldozást hoz. Üldögélek órákig a dombon, nézek le a városra, fel a vattafoszlányként úszó felhőkre, és újra meg újra elcsodálkozom a fél tízkor még világos égen.

És amikor csak este van nyár, napközben nem is hiányzol annyira. De este, a dombon, mindig ugyanazon a padon… ott tanultam meg, hogy az érzést, a forró aszfaltra nehezedőt, vagy a friss reggeli szélben könnyedén tovalibbenőt sokkal pontosabban méri a mennyire jó veled-nél a mennyire nem jó nélküled.


*    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *    *   

You know, here it’s only summer in the evening. Not like where you are, where the air is heavy already when the sun rises; where everything is much harsher in the heat; feelings are uncovered, thoughts are slow and yet sharp. Here the morning is fresh, seemingly easy. The wet grass promises new possibilities, the shivering sweaters may be pouting but they still want new challenges.

And then, in the evening, there is this unique summery smell in the air; a taste only this fake summer can have. Mistakes made under the burden of heat, cruel comments you didn’t mean to say – they don’t come back haunting; with the sunset comes absolution we don’t deserve. I spend hours sitting on the hill, looking down to the city, up to the sky, where clouds float like cotton candy, and I still cannot understand how it can be daylight at half past nine.

And then, when it’s only summer in the evening, I don’t miss you that much during the day. 

But at night, on the hillside, on that same bench day after day… that’s where I've learned that the feeling, the one weighing down on the asphalt, or the one dancing away in the fresh morning breeze shouldn’t be described by the “how good it is to be with you”. You only really know it when you measure it with the “how hard it is without you”.



Kép: Bendó Zsuzsanna
Szöveg: Kaplár Kata