Cut the cord

Kép/Picture: Marcello Cassanelli

Péntek volt, december, hajnali négy. Senki nem tudta, elindul-e a repülő, a pletykák szerint ez volt a társaság utolsó járata. A reptér a semmi közepén volt, a transzferbuszon hangosan szólt a sramli, az egyetlen éjjel-nappal nyitvatartó pékség/kávézó dolgozói személyes sértésnek vették, hogy egyesek a hajnali gépre várnak.

A lány minden korai órát személyes sértésként élt meg, a hajnali négyre nem volt mentség. Gyűrött volt, kócos, zavart. Nem értette, miért úszik fényárban a csarnok, hogyan tudnak egyesek (látszólag) tartalmas beszégetést folytatni, mikor ő a szendvicset és a vizet is a mutogatós-hunyorgatós módszerrel szerezte meg a morcos pultoslánytól. Az asztalok fölé függesztett tévét bámulta, ez szerencsére nem követelt különösebb (semmiféle) szellemi erőfeszítést, a videoklipek elég audiovizuális ingerrel szolgáltak, és csak a rövid távú figyelmet célozták meg.

A fiú ezt mulatságosnak találta. Vagy koránkelő típus volt, vagy csak könnyebben alkalmazkodott. Vagy volt már gyakorlata az élet által időnként előrántott váratlan, szürreális helyzetek megélésében. Szerette figyelni az ismeretlen tömegeket, szerette, ahogy idővel ismerőssé váltak, ahogy megszokott, bejáratott koreográfiák mentén mozogtak a mesterséges fényben. Udvarolt kicsit a morcos pultoslánynak, aki nem hatódott meg sem a nyelvi választékosságtól, sem a barátságos mosolytól, aztán leült a kávéjával.

Bámulta kicsit a az asztalok fölé függesztett tévét, különösebben nem zaklatták fel a rövid távú figyelmet megcélzó audiovizuális ingerek, egészen addig, amíg a tollas kabátos csávó sivatagos klipje fel nem bukkant. Akkor kicsúszott a száján: „Fú, ezt nagyon unom már, agyonjátszották”.

A lány felnézett a szendvicséből. Vagy le, a tévéről. „Nekem fel sem tűnt.”

A beszállásig már nem nagyon szóltak egymáshoz, az utat végigaludták, érkezéskor mindkettőjüket várta a család, átlagos, kialvatlan, hosszú téli napnak néztek elébe.

Akkor még nem tudták, hogy ez az átlagos, kialvatlan, hosszú téli nap évekig visszaköszön majd, a reptéri kávé illatával, a mesterséges fények erőszakosságával, az ismeretlen tömegek megszokott, monoton háttérzajával, akárhányszor csak meghallják a tollas kabátos csávó sivatagos klipjének nyitó akkordjait.

*          *          *          *          *           *          *          *          *          *          *          *          *          *          *         *          

It was a Friday, December, 4 in the morning. Nobody knew for sure whether the plane would take off; rumour had it that was the company's last flight. The airport was in the middle of nowhere, the shuttle driver played German Schlager music on full blast, the staff of the only open café were personally offended by the fact that some people wait for the firts morning flight.

The girl was personally offended by the early hours in general, 4 am was not defendable. Her face was wrinkly, her hair messy, her thoughts confused. She couldn't understand the bright lights of the hall, how other people can have seemingly coherent conversations when she bougth her sandwich and water from the grumpy girl using the pointing-smirking method. She was staring at the tv hanging from above the tables. Luckily, this didn't require much of an intellectual effort, the music videos gave enough audiovisual stimuli but only targeted short term attention.

The boy found this amusing. Either he was a morning type, or adapted easier. Or had acquired some experience in handling unexpected, surreal situations presented by life. He enjoyed watching the unknown crowds, observing how they gradually become familiar, how they move along the same usual patterns in the artificial light. He tried to joke with the grumpy girl in the café, who wasn't particularly touched neither by his linguistic skills nor his friendly smile, and then sat down with his coffee.

He watched the tv above the tables for a bit, not being too interested in the audiovisuals targeting the short term attention, until the music video of the guy in the desert with his feathery jacket came along. Then he suddenly said: “wow I am so tired of this, it's been overplayed”.

The girl looked up from her sandwich. Or down, from the tv. “I haven't noticed”.

They didn't really talk more until boarding, slept through most of the flight, and at the arrivals were both picked up by their respective families. It was going to be a long, average, sleep-deprived winter day.

Little did they know that for years, they will stumble over the memory of this long, average, sleep-deprived winter day, with the smell of the airport coffee, the violence of the artificial lights, the monotone background noise of the unknown crowds, just about every time they hear the opening chords of that video, from the guy in the desert with his feathery jacket.